A közhiedelemben a mindenszentek és a halottak napja gyakorlatilag eggyé vált, pedig jelentős különbség van a két ünnep között.
November 1., mindenszentek
Mindenszentek ünnepe a megdicsőült Egyház jeles napja. A keresztény hit szerint az élő és elhunyt hívek egymásért könyörögve és helytállva titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében (latinul: communio sanctorum), ami egy természetfölötti szeretet-közösség, s amelyet a Jézus Krisztusban való hit és az isteni kegyelem hoz létre. Ennek alapján beszélünk a földön élő hívők közösségéről, a küzdő Egyházról (Ecclesia militans), a meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő lelkekről, a szenvedő Egyházról (Ecclesia patiens), és a már mennyekbe jutott üdvözült hívekről, a diadalmas Egyházról (Ecclesia triumphans).
Mindenszentekkor azokat a megdicsőülteket ünnepeljük, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt az egyházi kalendárium név szerint nem emlékezhet meg: az életszentség hírében meghaltakról, s akik a tisztítótűzben megtisztulva már megérkeztek a mennyek országába.
A szentek keresztény tisztelete már a 2. században megkezdődött a vértanúk sírjánál. Keleten 380 körül, a Pünkösd utáni első vasárnapon az összes vértanúról egy napon emlékeztek meg. A nyugati egyházban attól kezdve ünnepelték Mindenszentek napját, amikor Szent IV. Bonifác pápa (608-615) 609. május 13-án a Boldogságos Szűz Mária és az összes vértanúk tiszteletére fölszentelte Rómában a Pantheont. III. Gergely pápa idején (731-741) az ünnep május 31-re került – ekkor „a Szent Szűz, minden apostol, vértanú, hitvalló, s a földkerekségen elhunyt minden tökéletes igaz ember” emléknapja lett – majd IV. Gergely pápa (827-44) november 1-re helyezte át. Jámbor Lajos császár 835-ben az egész birodalomban elrendelte. Terjedésében nagy szerepe volt a franciaországi Cluny bencéseinek.
Mindenszentek napjának alapgondolata, hogy az emberben vágyódás ébred a szentek boldogságának elgondolására, mely arra tud ösztönözni, hogy kövessük példájukat. Gyarló emberek voltak ők is, de az isteni kegyelem által küzdelmeikkel legyőzték a kísértéseket, mellyel megmutatták az örök boldogság felé vezető utat. Az emberi ideák és valódi példaképek hiánya meg tudja nyomorítani az embert, ezért érdemesnek mutatkozik visszatalálni Mindenszentek ünnepének igazi tartalmához: a révbe jutottak segítenek minket utunkon Isten felé.
Duccio di Buoninsegna: Trónoló Madonna angyalokkal és szentekkel (1306 és 1311 között)
November 2., halottak napja
Az Egyház kezdetektől fogva imádkozott a hívek üdvösségéért, megemlékezett az elhunytakról, majd később egy külön napot is a halottak emlékének szentelt, melyet halottak napjának hívunk. A konkrét napot – november 2-át - először Szent Odiló (961/62-1049) a franciaországi Cluny 4. apátja írta elő a 10. században. Ezen a napon a tisztítótűzben szenvedő lelkekről emlékezik meg az Egyház ünnepélyes szentmisék bemutatásával. Az elhunytakért végzett szentmise bemutatás visszanyúlik az őskeresztény korba. Aranyszájú Szent János (344-347k.–407) szerint maguk az apostolok rendelték el, hogy a halottakról megemlékezzünk, amikor az Eucharisztiát ünnepeljük, mert tudták, hogy az elhunytaknak ebből nagy hasznuk származik. Ezért mutattak be szentmisét az elhunyt hívőkért haláluk/temetésük napján és azok évfordulóin is.
A hívők kezdettől fogva átérezték, hogy Jézus Krisztus utolsó vacsorájának és az azt megújító szentmisének (az Eucharisztiának) az örökkévalóságba nyíló távlata van, mert úgy gondolták, hogy amikor Jézus a bűnök bocsánatára testét és vérét a tanítványokért és sokakért oda adta az utolsó vacsorán, akkor ezzel áttörte az idő korlátait, hiszen a földi idő szerint ekkor még nem halt meg, ekkor még nem ontották ki a vérét. Mégis ezt az áldozati vért, a szövetség vérét adta tanítványainak. Jézus a saját halálát áldozatnak fogta fel, s az Eucharisztiában ezt tette jelenvalóvá. Azért végeztek szentmisét, Eucharisztiát a halottakért a korai keresztények, azért említették meg a szentmisékben a szentek nevét, azért kezdtek el Eucharisztiát végezni a vértanúk sírja fölött, mert az eucharisztikus lakoma már itt, a földön megjeleníti azt a királyi menyegzőt, amiről Jézus beszélt. Az Isten országa asztalánál ott ülnek a szentek, s oda hivatalos minden hívő, mi és kedves halottaink is, akikért imádkozunk.
Az Egyház hite szerint, ha elhunyt halottaink a mi imáink és jócselekedeteink által is támogatva eljutnak az üdvösségre, közbenjáróinkká válnak Isten előtt, így irgalmát és kegyelmét kérik számunkra. A régebbi időkben a halottak napjához számtalan népszokás kapcsolódott, melyekből a koszorúk, virágok és mécsesek sírokra helyezése maradt fönn mai korban.
Halottak napja nem csupán az emlékezésről szól, hanem a találkozásról. Hitünk szerint elhunyt szeretteinkhez legközelebb a szentmisén vagyunk, ott ér össze a már célba értek és a még úton lévők istendicsérete, imája. Amikor kimegyünk szeretteink sírjaihoz, oda is találkozni megyünk, mert hisszük, hogy élnek, s Krisztuson keresztül ma is szólnak hozzánk, közbenjárnak értünk, mi pedig értük. Hisszük, hogy továbbra is összetartozunk, közbenjárunk egymásért, s hogy találkozunk még, mert a szeretet erősebb a halálnál.
