A beregszászi Kovács László Kárpátalja, ezen belül Beregszász festőművészetének kutatója, ismerője. Emellett kiállítás-szervező, mecénás, igazi lokálpatrióta is. Vele beszélgettünk el a minap.
— Honnan van a festmények, s általában a művészet iránti szeretete?
— Volt feleségem, illetve apósom is festett, rajtuk keresztül csöppentem be a művészet világába. Azután 1994-ben megalakult városunkban a Bereg Alkotóegyesület. Első elnöke Ivan Margitics volt, ám ő korán meghalt. Ekkor engem kértek fel, hogy vállaljam el az egyesület vezetését. Azóta vagyok részese a művészeti életnek… A gyűjtési szenvedély ennél korábban datálódik, a múlt század ’70-es éveiből. A párom is festett, így sok alkotó megfordult nálunk, illetve mi is jártunk hozzájuk vendégségbe, s egy-egy festmény volt a legkézenfekvőbb ajándék. Ezekből egyre több lett a házunkban. Később már vásároltam is az alkotásokat, s lassan összegyűlt annyi, hogy ki is lehetett állítani belőlük…
— Mekkora a gyűjteménye, s milyen alkotókat reprezentál ez?
— Mivel tartalmas, gazdag kiállításokat van módomban rendezni, mégpedig elég gyakran, ezért komolynak mondanám a gyűjteményemet is. A képek java része folyamatosan kiállításokon van, „utazik”. Azt szoktam mondani egyébként, hogy a közönségtől elzárt kép csak holt tőke — a festmény akkor „él”, ha gyönyörködhetnek benne az emberek! Nemrég Ungváron találkoztam neves festőnkkel, Volodimir Mikitával, aki szintén megerősítette ezt, amikor megjegyezte: — Egész életemben azért festettem, hogy láthassák az emberek az alkotásaimat, ne pedig valahol a raktárak mélyén porosodjanak…
A gyűjteményhez visszatérve elmondanám, hogy körülbelül 20-22 festő, többségükben kárpátaljai alkotók munkáit gyűjtöttem eddig össze. Azt mondhatnám, hogy négy „szakirányom” van: Garanyi József, Zicherman Sándor, Harangozó Miklós, illetve Kutlán István.
— Ön bizonyára ismer olyan, Beregszászhoz köthető festőművészeket is, akikről nem hallani túl sokat. Kiket emelne ki közülük?
— Városunk valóban gazdag volt, s mai is gazdag tehetségekben, amire nagyon büszkék lehetünk. Nem véletlenül tartottam annak idején nagyszabású kiállítást, amelyen Beregszász XX. századi festészetét igyekeztem bemutatni. Két művészt emelnék ki közülük. Kaszab Judit világszerte elismert alkotó 1920-ban született, Beregszászban járt gimnáziumba, s ennek során figyeltek fel a tehetségére. Túlélte a Holocaustot, majd Ausztriában élt, később Londonban telepedett le. Annyira nagyra tartották a tehetségét, hogy az angol királyi ház udvari festője volt egészen 1965-ig! Közben megtalálta a régi szerelmét, akivel Ausztráliába telepedett át. Itt aztán elnyert minden létező díjat… Nagyon szép kort ért meg — 95 évesen hunyt el Sydneyben.
A másik festő Izai Károly, aki a XIX. század ’80-as éveiben született. Róla azt kell tudni, hogy a beregszászi alkotók közül az első fecske volt, aki a Budapesti Művészeti Akadémián tanult. Az múlt század ’20-as éveiben Virág Gyula munkácsi festővel tette meg az első lépéseket a kárpátaljai festőiskola megalakításáért.
— Kaszab Judittal ugyan nem találkozhatott személyesen, viszont más híres kárpátaljai festőkkel igen…
— Szerencsésnek tartom magam, hogy olyan nagy művészeket ismerhettem-ismerhetek személyesen, mint Glück Gabi bácsi, Zicherman Sándor, Harangozó Miklós és mások, akikkel sokat beszélgettem, sokat jártuk a Kárpátokat. Nem hallomásból, nem könyvekből szereztem tudomást róluk, hanem a való életből!
— Ki a kedvence, ki volt a legnagyobb hatással Önre a kárpátaljai festők közül?
— Mindenképpen Garanyi Jóska bácsit említeném, s büszke vagyok, hogy a barátja lehettem! Ő vezetett be a művészetbe, rajta keresztül ismerhettem meg Boksay, Erdélyi munkásságát, akikkel, sajnos, nem találkozhattam. Jóska bácsi révén kerültem be a művészvilágba, ismertem meg kárpátaljai festészet más nagyjait.
— Jó barátjaként bizonyára ismer vele kapcsolatos érdekes történeteket is. Mesélne ezekből?
— Szívesen. Amikor az imént a kezembe vettem az egyik alkotását (az első felvételen), eszembe jutott, hogy Jóska bácsi 1955-ben két portrét készített Beregszászi csavargó és A munka hőse ebédidőben újságot olvas címmel. Mivel pontosan abban az időben volt folyamatban a jelölése a Szovjetunió Képzőművészeti Szövetségébe, figyelmeztették, hogy a Szovjetunióban nincsenek csavargók. A művész gyorsan megváltoztatta a csavargó képének címét, ami így A legöregebb kolhozista lett. Jelölték is a Szövetségbe…
Még egy sztori a szovjet időkből… Józsi bácsit 1958-ban felvették a Szovjetunió Képzőművészeti Szövetségébe. Ez azzal járt, hogy felajánlották neki, vegyen részt egy kéthónapos krími alkotótáborban. Ő örömmel elfogadta ezt, s nem akármilyen intenzitással dolgozott ott: 98 alkotása született a félszigeten. Mivel nagyon szeretett aktokat festeni, volt közöttük ezek közül is néhány. Amikor hazatért, illett beszámolnia az alkotótáborban végzett munkájáról, ezért egy nagyszabású kiállítás keretében mutatta be új festményeit, közöttük az aktokat. Az akkori párttitkár ezeket látva félrevonta, s így szólt: — Józsikám, ahelyett, hogy pucér nőket festettél volna, inkább a krími dolgozó nőket, a kolhozistákat örökítetted volna meg!
Egy harmadik történek jól példázza, hogy mennyire baráti volt a viszony a kárpátaljai festők között. Az egyik, a Kárpátokban kora télen megtartott plein air során Garanyi megfestette egyik képét. Amikor ezt meglátta jó barátja, Kassai Antal, így szólt: — Józsikám valami hiányzik innen! Majd vette az ecsetet és egy fát festett a kép közepébe! Ez a festmény (a második felvételen) meg is volt nekem: nemrég vásárolták meg az alkotást, amely — bár a beregszászi mester szignóját viseli, tulajdonképpen mégis — két remek festő munkája…
A negyedik sztori nem Jóska bácsiról, hanem az emberi rövidlátásról szól. Készített egy sorozatot a Barátság kőolajvezeték építéséről, ennek néhány darabja itt látható a szobám falán. Három ezekből úgy került hozzám, hogy Benkő Gyuri barátom vagy 30 éve a járási hivatal épülete mellett kidobva találta ezeket. Kiderült, hogy a képek keretére volt szükség, a Garanyi-festményekre viszont nem… Én restauráltam az alkotásokat, így sikerült megmenteni az utókornak. Később Jóska bácsi ajándékozott még kettőt ebből a sorozatból, illetve sikerült hozzájutnom egy hatodikhoz is a 12 képet számláló sorozatból.
— Garanyi nagyon termékeny volt. Hány alkotását ismeri?
— Olyan 1000-1500 alkotásról van szó. Egyébként annak idején 10-15 rubelért vásároltam tőle a műveit, illetve sokat ajándékozott is nekem. Ezeknek a mostani ára az említett összeg tízszeresénél kezdődik — dollárban…
— Hamisítványokkal nem szokott találkozni?
— Ahol pénzről, pláne nagy pénzről van szó, ott óhatatlanul is megjelennek a csalók. Egyébként hamisítják a Garanyi-képeket is. De mondok egy érdekes dolgot… Jóska bácsinak nagy barátja volt Erdélyi Béla, akivel sok időt töltött, akitől sokat tanult, s aki nagy hatással volt a művészetére. Az 1955-ig olajjal festett képei például nagyon hasonlítanak Erdélyi stílusára. Ez utóbbi egy-egy festménye annyiba kerül, hogy családi házat lehetne belőle venni Beregszászban! Volt olyan eset, hogy leküldték nekem az anyagot szakvéleményezésre, s rájöttem: Garanyi képén Erdélyi Béláéra hamisították a szignót, s így próbáltak meg sokszoros pénzt „kaszálni” …
— Ha már a pénz került szóba, tudom, hogy Ön nem éppen zsugori ember: szívesen adományoz, segíti a rászorulókat…
— Eddig 55 festményt adományoztam beregszászi intézményeknek, így a főiskolának, az Európa Magyar Háznak, az egyházaknak, a segélyszervezeteknek stb. De volt, amikor egy beteg gyerek magyarországi gyógykezelésének költségeihez sikerült hozzájárulni. Jómagam három festményt ajánlottam fel, de a kollégákat is felkerestem, akik szintén csatlakoztak ehhez a jótékonysági akcióhoz. Glück, Mikita, Zicherman, Harangozó festményeinek értékesítése révén több mint 7 ezer dollárt sikerült összegyűjteni. Horváth Anna sírjának rendbe hozásához is ilyen módon járultunk hozzá kb. 4 ezer dollárral. Legutóbb önszorgalomból Garanyi József síremlékén cseréltem ki a márványtáblát…
Egyébként sokszor elmondtam már, hogy minél többet adunk, annál többet kapunk. Az életem jól példázza ezt!
— Az imént már beszéltünk arról, hogy egy festmény csak akkor „él”, ha láthatják az emberek. Ön, ahogy már említette, tevőlegesen is hozzájárul ehhez…
— Idén 25 éve annak, hogy az első kiállítást tartottam, mégpedig a járási állami közigazgatási hivatal épületének előcsarnokában. Az említett Bereg Alkotó Egyesület tagjainak alkotásait mutattam be. Azóta nagyok sok kiállítást szerveztem Budapesttől Kárpátalján és Lembergen át Kijevig.
Általában az alkotók valamilyen évfordulója kapcsán kerül sor ezekre. Az idén három kiállítást tartottam eddig, a legnagyobb szabásút annak apropóján, hogy 125 éve született, illetve 50 éve halt meg Kutlán István, 10 éve halt meg Garanyi József, 5 éve pedig Harangozó Miklós. Rajtuk kívül Zicherman Sándor műveit is láthatta a nagyközönség a főiskolán (a megnyitón készült videó itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=ZygfjM3h3vs). Ez utóbbi jövőre 85 éves lesz, így azt tervezem, hogy Beregszászban két alkalommal, illetve Ungváron is bemutatom az alkotásait.
— Magyarország kormánya soha nem látott intenzitással támogatja a kárpátaljai magyarságot. Ön élt-e ezzel a lehetőséggel?
— Eddig még nem éltem ezzel, de egyre inkább szükségét érzem… Sokba kerülnek a képek keretei, a festmények szállítása stb. De egy beregszászi kiállítóteremre lenne a legnagyobb szükség. A kárpátaljai városok szinte mindegyikében van már ilyen terem, ahol be lehet mutatni remek festőink alkotásait. Kiállítunk ugyan a főiskolán, az Európa Magyar Házban, a művelődési ház előterében, a közigazgatási hivatalban, sőt, még az utcán is — de ez csupán kényszerhelyzet. Negyed évszázada töröm a fejem, hogy miként lehetne megvalósítani ezt az álmot, de egyelőre mindhiába… Igaz, most is eladó egy olyan, nagyon jó épületrész a városközpontban, amely alkalmas lenne arra, hogy még akkor is bekukkantsanak az érdeklődők az ablakokon át a festményekre, amikor zárva van a terem, de ennek megvásárlása, a célnak megfelelő berendezése sok pénzt, úgy 30 millió forintot igényelne, ami, sajnos, nem áll rendelkezésre…
