Nagyszőlőstől 22 km-re délnyugatra, a Tisza bal partján fekszik Tivadarfalva, melynek első említése 1358-ból való.
A reformáció tanainak hatására az új hitre áttért közösség első említése 1605-ben történik. A gyülekezet kezdetben a középkori eredetű, egykor római katolikus templomot használta, mely az 1700-as években tűzvészben pusztult el. Ekkor kezdett hozzá a református közösség annak a barokk stílusú templomnak a megépítéséhez, melyet jelenleg is használnak. A kazettás famennyezettel és rokokó díszítésű karzattal ékes istenházáról így ír a Magyar Református Egyházak javainak tára sorozat Máramaros-Ugocsa Egyházmegye kötete: „… vaskerítéssel körülvett temploma a XVIII. század végén épült fel, kétszer három ablakkal. Tornya beilleszkedik a hajóba. Domború toronysisak, majd kis ablakokkal nyolcszögletessé alakított, felette kis kupolával. Egyszerű kiszögelések tagolják mind a templomfalat, mind a tornyot. Bejárati ajtaja igényesen faragott klasszicistadíszítésű volt – rozetta, palmetta, tallérdíszes, redőzetmintás. Faoszlopok tartották a két karzatot. A torony alatti karzat öt téglalap alakú mezőre oszlott, domború faragott keretdíszekkel. A szószékkorona fehér és arany díszes levelekből és kagylókból van összeállítva, tetején gömb, amely kör alakú keretre van helyezve, amelyet alul csillag, szélén pedig palmettasor díszít.A Mózesszék háttámláján felül vízszintes tojássoros párkány, a három pilaszteren füzérdísz és rozetta, a két keretbetét sarkán négyzet és rozetta, két szélén díszes elemek között sarkára állított rombusz, két végén díszes elemekkel. A templom mellett az elhurcoltak emlékműve.”
A templomtoronyban két harang lakik: Az egyiket 1784-ben öntötték, a másik 1925-ben készült Egry Ferenc harangöntő mester kisgejőci műhelyében.
A templom számos értékes szakrális tárggyal is büszkélkedhet. Ezek közé sorolható az 1856-ból származó ezüst, domborított, vésett, levéldíszes talpú, rövid, gyűrűs szárú, nyújtott kupájú kehely; az 1797-ből való ón, öntött, vésett díszítésű boroskanna, mely peremes szélű, domború talpú, hengeres testén kettős tagolt bordagyűrű, kis kiöntőcsőrrel; az 1760-ban készített ón kenyérosztó tál; vagy az 1894-ből származó úrasztali terítő.
