Felhangolva: Albrecht Katalin karmester, zongorista és énekes

Szeretek olyan fiatalokkal készíteni interjút, akikkel a beszélgetés közben azt érzem, hogy belőle még egy nagy ember lesz valamikor. És örülök annak, hogy én már látom benne ezt a kis csírát! Ilyen lány a huszti Albrecht Katalin is, akiben egy nagyon tehetséges fiatalt ismertem meg. Már korábban is szerettem volna interjút készíteni vele, de tanulmányai miatt ritkán tartózkodott Kárpátalján. Most Kijevből jött, menekült haza, így a beszélgetés rendkívül időszerű.

– Mikor fordult meg először a fejedben az, hogy érdekel a zene?
– A bátyám hegedűszakos volt a zeneiskolában. A tanára egy alkalommal meghallotta, ahogy énekelek, és kérte a szüleimet, hogy írassanak be zeneiskolába.
– Hány éves voltál ekkor?
– Ötéves, így még iskola előtt kezdődött el a zenei oktatás az életemben. Ének- és zongoraszakra jártam párhuzamosan.
– Milyen volt ez a zeneiskolai időszak?
– Nagyon szerettem. Versenyeken, koncerteken vettünk részt. Elég sok oklevelem is van ebből az időszakból.
– Nem voltál lámpalázas?
– De, az voltam, és ez máig megmaradt. Azt mondják, ha már nincs lámpaláz, akkor nem is érdemes színpadra állni.

– Ezután a Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolában folytattad tanulmányaidat…
– Igen, karmesteri szakra jelentkeztem.
– Miért nem az éneket vagy a zongorát választottad?
– Eleinte az éneket szerettem volna, de a tanárom, aki szintén karmesteri szakon végzett, azt javasolta, hogy én is válasszam ezt, mert így egyben fejlődöm majd minden szinten: énekből is, és zongoristaként is.
– A szakközépiskola után hogyan és miért esett a választásod Kijevre?
– Két lehetőségem volt: Kijev és Budapest. El is mentem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre körülnézni. A Kodály-módszer ismeretlen volt számomra, ezért egy debreceni tanárnál jelentkeztem magánórákra, hogy ezt bepótoljam. Az első alkalom után azonban elkezdődött a karantén, és nem tudtam eljutni az órákra. Ezért a magyarországi tanulásból nem lett semmi, így választottam Kijevet, a Drahomanov Nemzeti Tanárképző Egyetem karmesteri szakát. De ez nem rossz, nem bántam meg. Nagyon jól alakult az életem, már munkát is találtam, és egy együttest is alapítottunk.
– Milyen együttesben énekelsz?
– Egy gitáros fiúval alkotunk egy Cherries pastel nevű formációt. Ő meghirdette az interneten, hogy szüksége van egy énekesre, én pedig jelentkeztem.

– Milyen jellegű dalokat adtok elő?
– Van két dalunk, saját szerzemény. Ő írja a szöveget, a dallamot pedig együtt szerezzük hozzá. Egy stúdióban felvettük, és már közzétettük a youtube-on.
– Nem volt benned félelem a nagyvárostól, attól, hogy távol kerülsz az otthonodtól?
– Kicsit féltem, de ott él a bátyám a családjával, így könnyebb volt.
– Hogy tetszik a tanulás?
– Ungvár után nagyon könnyen megy a tanulás. De lehet, hogy csak azért érzem így, mert az elmúlt két év többnyire a távoktatásról szólt. Egyébként a zeneművészetben a szakközépiskola jelenti az alapot, ott kell a legtöbbet tanulni, gyakorolni.
– Milyen munkát találtál a tanulás mellett?
– Egy zeneművészeti iskolában vagyok énektanár, és egy óvodában zenei nevelő.
– Mit szeretsz jobban: énekelni, karmesterként dolgozni vagy zongorázni?
– Énekelek és zongorán kísérem magam. Ilyenkor, ha itthon vagyok, máris jön az apukám, és hozza a gitárt, hogy együtt játsszunk.

– A magyarságodat hogyan éled meg az ukrán fővárosban?
– A nevemből kifolyólag megkérdezik néha, hogy milyen a nemzetiségem. Sokan tudják, hogy magyar vagyok, de soha egy rossz szót nem szóltak emiatt.
– Hogyan érintett téged ez a háború? Épp ott voltál?
– Az apukám a háború előtt körülbelül egy hónapig mondogatta nekem és a bátyámnak, hogy menjünk haza, de mi nem vettük komolyan. Tovább tanultunk és dolgoztunk. A háború előtti héten nagyon erélyesen hangsúlyozta és minden nap elmondta, hogy bajok lesznek. A bátyám végül úgy döntött, hogy a feleségével hazamennek, és meggyőzött engem is, hogy tartsak velük. Úgy gondoltam, három napig itthon leszek Huszton, és azután visszamegyek. Szerda este indultam volna, épp csütörtök reggel értem volna a fővárosba. De valami miatt úgy döntöttem, hogy mégsem megyek aznap.
– Jó döntés volt….
– Igen. Ott maradtak a barátaim, társaim. Mesélték, hogy nagyon nehéz volt kimenekülni, többen még ma is ott vannak. Folyamatosan tartjuk a kapcsolatot.

– Milyen érzésekkel tölt el téged ez a helyzet? Mire számítasz?
– Nagy a bizonytalanság, ez aggasztó számomra. Alig várom, hogy visszatérhessek, mivel ott telik most az életem, ott van az egyetem, a munka, a barátok, a hétköznapjaim. Remélem, hogy visszaáll az élet. Hamarosan elkezdődhet a tanítás, legalábbis online formában, ami addig is kitölti a mindennapjaimat.

– Vallásos családból származol, tudom, hogy vállalsz szolgálatot a huszti és a kijevi templomban is.
– Már pici koromban könyörögtem az anyukámnak, hogy engedjen a kiskórusba, mert énekelni szeretnék. Most a huszti szentmiséken énekelek előénekes szerepben, Kijevben pedig kórusban.
– Mit jelent számodra ez a szolgálat?
– Mindig is természetes volt számomra, hogy segítünk az egyházközségben. Számomra ez az éneklés a segítségnyújtásnak egy formája. Nagymamám és édesanyám is énekelt a szertartásokon, most rajtam a sor. De nemcsak énekléssel segítünk, hanem bármi másban szívesen részt veszünk az egész családdal az egyházközség életében.