Írta: Csuha Ivett | Forrás: KISZó | 2020. szeptember 14.
Hájas István Nagyszőlősön született, ott is nőtt fel. Családjával jelenleg édesanyja szülőházában él Bátyúban. Fafaragás szakon végzett az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolában. Sokoldalúsága itt nem ér véget, hitoktató, levéltáros, presbiter és jegyző, illetve házi bibliaórát is vezet.
Hájas István nem tartja magát hivatásos művésznek, ám a hobbiszintnél valamivel szorosabb a kapcsolata a festészettel. Mint mondja, a művészet volt az első, ami helyet követelt az életében.
– Aztán történt egy nagy változás. Katonaság után elkeveredtem Tiszanagyfaluba, egy református ifjúsági táborba, ahol ifj. Zimányi József közvetítésével addig soha nem tapasztalt módon érintett meg Isten igéje, és átformálta az életemet. Ettől kezdve az Úr szolgálata lett az első. Hitoktató lettem, ma is azt tartom fő hivatásomnak.
2005-től a Kárpátaljai Református Egyházkerület Levéltárának és Múzeumának levéltárosa, 2013-tól az intézmény igazgatója vagyok.
– Mióta alkot?
– Már gyerekként sokat rajzoltam, amennyire emlékszem, általában golyóstollal. Egy családi anekdota szerint a lovat a hátsó lábánál kezdtem el rajzolni. Látogattam az iskolai szakkört, ám a komolyabb alkotások inkább a szakközépiskola éveire tehetők. Emlékszem, ahogy első évfolyamos diákként állok a Korjatovics téren, és az ungvári várat festem. Előfordult, hogy hazafelé menet találtam egy eldobott rózsabimbót, ebből is lett egy sajátos kompozíció. A „miértről” Jeremiás próféta jut eszembe, aki csontjaiba rekesztett tűznek mondja az ige szolgálatát, aminek nem lehet ellenállni. Úgy gondolom, a festészetben is van egy ilyen belső kényszer.
– Mitől lesz önre jellemző egy-egy alkotás? Mi inspirálja?
– Volt, aki azt mondta, hogy harsány színeket használok, mások szerint nem eléggé. Ennek oka lehet, hogy nem igazán illeszkedek bele a szűkebb pátriánkra jellemző, úgynevezett kárpátaljai impresszionizmusba. Nagyon szeretem ezt a stílust, ám nem tudok úgy festeni. Valószínűleg azért, mert soha nem tartoztam egyik művészeti társasághoz sem, kevés ráhatás ért ebből az irányból.
Én inkább a realizmust érzem közelebb magamhoz, egy pici romantikával fűszerezve.
Talán még mindig érezhető az örmény származású Ajvazovszkij hatása, aki nagyon sokáig egyetlen példaképem volt.
Sokszor a közvetlen környezetemben látom meg a szépet. Általában azt festem, ami megfog a témájával, színvilágával, de van, hogy a kihívás indítja el az alkotói folyamatot. Nem olyan régen Tibor öcsém kérésére „elkövettem” egy másolatot van Gogh egyik napraforgós csendéletéről. Nagyon élveztem. Érdekes feladat volt keresgélni a színeit, beleilleszkedni az ecsetkezelésébe.
– Mit szeretne átadni a művein keresztül?
– Az élmény, a rácsodálkozás lassan már feledésbe ment érzését. Nem a művészet fogja megváltani a világot, de elviselhetőbbé, élhetőbbé és szerethetőbbé teheti. Az én életem egészen biztosan sokkal szegényebb lenne a színek harmóniája nélkül. Az első nagyobb önálló kiállításomat a reformáció 500. évében,
a Beregszászi Református Egyház gyülekezeti termében szervezhettük meg Taracközi Ferenc tiszteletes úr jóvoltából, ahol 50 képet állítottam ki, hálával a megélt 50 évemért. Nagy élmény volt számomra.
– Avasson be az alkotás folyamatába.
– Nem vagyok a spontaneitás híve, szeretem aprólékosan megtervezni a képeimet. Egy ideje a kompozíciót is ecsettel, színnel vázolom fel. Ezt nehezebbnek gondolná az ember, de nagyon praktikus, mert ha nem tetszik, ami alakul, egy oldószeres ronggyal letörlöm, és újrakezdhetem. Addig dolgozom rajta, amíg minden részletével meg vagyok elégedve.
– Van olyan téma, amihez szívesen visszatér?
– A lovak szeretete megmaradt. Szabadon vágtató, vagy szekérbe, hintóba, pusztaötösbe fogott paripákat mindig szívesen viszek vászonra. A csendéletek közül visszatérő a pipacs, a bazsarózsa és a napraforgó. Néha kacérkodom a portréfestéssel is. A tájképek közül örök kedvenc a naplemente, erdőrészlet patakkal és a tenger.
Mostanában több utcarészletet, városképet is festettem. Kísérletező alkat vagyok.
Sok mindent beterveztem mostanában, akár a megszokottól eltérő dolgokat is, reméljük, lesz időm megalkotni őket.
Az ember lelke vágyik a szabadságra és a szépségre. Különösen egy olyan világban, ahol mindkettő teljesen elvész a szürke és kegyetlen mindennapok katlanjában. A léleknek kell a szabadság és a szépség, ehhez pedig jó választás Nazarij Jaremcsuk világa. Cikkünkben a Csernivci megyéből származó énekes...
148 éve, 1878. január 12-én született Molnár Ferenc, A Pál utcai fiúk című regény szerzője, a legsikeresebb magyar színműíró. Alkotásaiban nem akarta leleplezni a polgári világ képmutatását, sem feltárni az emberi lélek mélységeit, célja „csupán” a szórakoztatás volt.
Ezer évig nem volt itt semmi, állították a szovjet érában a hatalmi gépezetet kiszolgáló propagandisták. Ám mint utóbb kiderült, vidékünkön számos olyan jelentős szakrális és világi építmény, emlékjel található, amely méltán tarthat számot nemzettársaink érdeklődésére. Éljenek azok bárhol: itt, a „t...
Gát település szülöttei közül Kárpátalján és Magyarországon is nagy hírnévre tett szert Kovács Vilmos, a kárpátaljai magyar irodalom egyik legfigyelemreméltóbb képviselője, vagy Cipolla Gizella operaénekesnő, aki a Szovjetunió érdemes művésze, Ukrajna-szerte elismert művésznő. Nevüket a történelem-,...
