153 éve, 1869. november 17-én adták át a Szuezi-csatornát, a Föld egyik legfontosabb és legforgalmasabb vízi útját. A csatorna jövője biztosnak mondható, hiszen Afrika megkerülése tengeri úton hatalmas többlettávolságot jelentene.
A Földközi-tengert a Vörös-tengerrel összekötő csatorna ötlete már az ókorban felmerült. A Nílus egyik torkolati ága és a Vörös-tenger között már a fáraók is csatorna építésébe kezdtek, amelyet az Egyiptomot meghódító Dareiosz perzsa király fejezett be Kr. e. 490 körül. Az újra elhomokosodó, majd kikotort csatornaárok a 8. században végleg az enyészet martaléka lett.
Egy évezreddel később Bonaparte Napóleon császárrá választása után fontolgatta a csatorna gondolatát, de miután földmérői – tévesen – azt közölték vele, hogy a Földközi- és Vörös-tenger szintje között jelentős különbség van, elvetette az elgondolást. A franciák továbbra sem tettek le az ötletről, de az egyiptomi kedive (a törökök által kinevezett alkirály) nem mutatott érdeklődést iránta.
A terv megvalósítására létrehozott társaság felkérésére a Svájcban vasútépítéssel hírnevet szerző osztrák mérnök, Alois Negrelli 1846-ban a Szuezi-félszigetre utazott, és megállapította, hogy a két tenger között nincs szintkülönbség. A munkálatok megkezdését azonban előbb az 1848-as forradalmak, majd a britek hátráltatták, akik a mindenki számára hozzáférhető vízi úttól indiai kereskedelmüket féltették.
A terv az Egyiptomban kiváló kapcsolatokkal rendelkező francia Ferdinand Lesseps színre lépésével kapott új lendületet, aki az új alkirálytól 1854-ben, majd 1856-ban újabb, immár 99 évre szóló koncessziót szerzett a csatorna megépítésére és üzemeltetésére. A cél érdekében nemzetközi befektetőkből társaságot hozott létre, amely 1858-ban a Negrelli által javasolt nyomvonalat fogadta el.
A csatorna építése 1859. április 25-én a Földközi-tenger partján, a mai Port Szaíd helyén kezdődött, a váratlanul elhunyt Negrelli helyett a francia Eugene Mougel irányításával. A társaságnak óriási kihívásokkal kellett szembenéznie, a sivatagos tájon még ivóvíz sem volt, ezért desztillálókat építettek, és háromezer teve szállított vizet a Nílustól.
Ezután kezdődött a munka, melynek első éveiben a kedive által biztosított, fizetést nem kapó 60 ezer fellah kézzel ásott, a földet kosarakban szállították el. A munka lassan haladt, és a nemzetközi felháborodás hatására a kényszermunkának minősíthető tevékenységet 1864-től megszüntették, ettől kezdve a munkásokat toborozták, és a helyi viszonyokhoz képest tisztességesen megfizették. A társaság több mint 300 gőzhajtású ásó- és kotrógépet is rendelt, a munka oroszlánrészét 1867 és 1869 között ezek az eszközök végezték.
A 163 kilométer hosszú csatorna tíz év után, 1869. november 17-én nyílt meg, nyolcezer kilométerrel és harminc nappal rövidítve meg az Európa és Dél-Ázsia közötti hajóutat. A csatorna akkor még csak hét és fél méter mély, az alján 22 méter, a felszínen 60-90 méter széles volt. Az ünnepségre a függetlenedni vágyó alkirály, Izmail pasa az Oszmán Birodalom szultánját, akinek névleg fennhatósága alá tartozott, meg sem hívta, ott volt viszont Ferenc József császár, Eugénie francia császárné és a porosz trónörökös.
Az ünnepségek november 15-én Port Szaídban tűzijátékkal és a kedive jachtján adott bankettel kezdődtek, a királyi vendégek másnap érkeztek meg. Délután egy alkalmi mecsetben és keresztény templomban megáldották a csatornát, majd a nyolcvan hajóból álló konvoj november 17-én útnak indult. A csatornába először a francia császárné hajója, majd egy brit gőzös hajózott be.
November 18-án a hajók megálltak Iszmáilijában, ahol tízezrek részvételével nagyszabású, tűzijátékos ünnepséget tartottak, majd 20-án érték el a vörös-tengeri Port Szuezt. A nagy alkalomra rendelték meg Verdi egyiptomi témájú Aida című operáját, de a bemutatóra csak két évvel később Kairóban került sor.
A csatorna a tervezett összeg kétszeresébe került, a költségek csaknem háromnegyedét Egyiptom állta, de a haszonból csak 15 százalékot kapott. Az ország ezért 1875-ben szó szerint csődbe jutott, és arra kényszerült, hogy csatornarészvényeit eladja az így monopolhelyzetbe kerülő brit kormánynak. 1888-ban a csatornát semleges övezetnek nyilvánították, és minden hajó előtt megnyitották, védelmét az 1882-ben Egyiptomba bevonuló britekre bízták.
A britek 1956 nyarán kivonultak, majd néhány héttel később Nasszer egyiptomi elnök puccsszerűen államosította a csatornát. Mivel Nyugat-Európa kőolajának nagy része ezen keresztül érkezett, október végén – a magyar forradalommal egy időben – francia, angol és izraeli csapatok szállták meg az övezetet, és csak az amerikai és szovjet közös fellépés hatására távoztak az év végén. Az 1967-es hatnapos arab-izraeli háborúban elaknásított, elsüllyedt hajóktól eltorlaszolt csatornát 1975-ben nyitották meg újra.
A Szuezi-csatorna kapacitását 2015-re kibővítették, az 1869-ben épült mesterséges vízi úttal párhuzamosan egy 35 kilométer hosszú új medret ástak, valamint a régi csatornát egy 37 kilométeres szakaszon kiszélesítették, így lehetővé vált a kétirányú közlekedés. Az átkelési idő 11 óráról mindössze 3 órára csökkent.
A Szuezi-csatorna a világ egyik legfontosabb és legforgalmasabb, egyben leghosszabb zsilip nélküli épített vízi útja. A csatorna jövője biztosnak mondható: Afrika megkerülése hatalmas többlettávolságot jelent.
Nyitóképen: a Képes Világ című ismeretterjesztő és szépirodalmi képes családi lap beszámolójának illusztrációja, a Szuezi-csatorna átadásáról. 1869. 43. szám, 677. oldal
