140 éve, 1883. március 3-án született Csortos Gyula, a két világháború közötti korszak egyik legkedveltebb magyar színésze, a Hyppolit, a lakáj című film főszereplője.
1883. március 3-án (házassági anyakönyvi kivonata szerint március 8-án) született Munkácson. Továbbszolgáló őrmester apja rettegésben tartotta a családot, felesége és fia sohasem tudhatta, mikor jár el a keze, gyermekeit borotvafenő szíjjal és bikacsökkel, éheztetéssel „nevelte”. Csortos később a „Pótolok, kérem, pótolok!” szavakkal magyarázta legendás falánkságát.
Apja mérnöknek szánta, de ő az első adandó alkalommal elmenekült otthonról, tizenöt évesen jegyzőgyakornoknak állt Soltvadkerten. Művészi hajlamai már akkor megmutatkoztak, verseket írt, festett, szavalt, végül jelentkezett az Országos Színművészeti Főiskolára.
Diplomáját húszévesen kapta meg, ezután vándorszínész lett, majd Debrecenben és Szegeden játszott. Kivételes tehetsége már kisebb szerepekben is kitűnt, ezért direktora kéretlenül száz korona előleget és főszerepeket adott neki. 1907-ben a pesti Népszínházhoz szerződött, de az év őszén már a Beöthy László által igazgatott Magyar Színház tagja volt. A teátrum legzajosabb sikereit az ifjú színésznek köszönhette, aki mind magasabb gázsit követelt, de végül Beöthy megmakacsolta magát.
Egy csaknem botrányba fulladt előadás után a feldühödött Csortos szerződésszegéssel lett a Vígszínház tagja. Ennél a társulatnál lett igazán nagy színész, amit elsősorban Molnár Ferencnek köszönhetett, aki kiváló szerepeket írt neki (A testőr, A farkas). Két év múlva megint a Magyar Színházhoz szerződött, majd 1914-ben újra a Vígszínházhoz, amely 1919-ben újította fel Molnár Ferenc Liliom című színművét. Csortos a nevével összeforrott címszerepet, a ligeti vagányt háromszáznál többször játszotta Fedák Sári és Varsányi Irén oldalán, színész és szerep igazi találkozása volt ez. 1920-ban a Ványa bácsi magyarországi ősbemutatóján Asztrov doktort formálta meg.
1922-ben a Renaissance Színházhoz szerződött, a következő évtizedekben a főváros szinte valamennyi színházában játszott, a húszas évek elején a Budapesti Színészek Szövetségének elnökeként is tevékenykedett, 1937-ben lett a Nemzeti Színház örökös tagja.
Pontosan tisztában volt értékével, egyre magasabb gázsikat követelt, és a direktorok kénytelen-kelletlen mindig kötélnek álltak. A filmvásznon is emlékezetes alakításokat nyújtott, az 1910-es években némafilmekben játszotta első szerepeit. Egyik első filmszerepe Kolozsvárott A dolovai nábob leánya című produkcióhoz fűződött.
Legnagyobb sikerét a Székely István rendezte Hyppolit, a lakájban, a második és mindmáig egyik legnépszerűbb magyar hangosfilmben aratta. Az 1931-ben készült komédia talán még alkotói számára is váratlanul vonult be a filmtörténetbe, még az új évezredben is időről időre műsorukra tűzik a televíziós csatornák.
Cukorbetegsége, amelyhez idővel szívritmuszavar is társult, az 1930-as évek elején jelentkezett. Egyre gyakrabban szorult szanatóriumi kezelésre, egészségi állapotát csak súlyosbította önpusztító életmódja. A közönség mindebből semmit sem vett észre, mert Csortos a színpadon, a filmekben egyáltalán nem látszott
betegnek.
Utolsó filmjét, az 1944 őszén forgatott Egy pofon, egy csók című vígjátékot már csak halála után mutatták be.
A második világháború végén Budapest ostromát ismerősei pincéjében vészelte át. A harcok elcsitulta után, bár már nagyon beteg volt, belevetette magát a munkába.
Fellépett a Nemzeti Színházban Csehov A medve című egyfelvonásosában, mint kiderült, ez volt a hattyúdala. A lábán lévő seb nem akart gyógyulni, júliusban kórházba került. A Ráday Imre által külföldről kért penicillininjekció későn érkezett, Csortos Gyula 1945. augusztus 1-jén a Fasor-szanatórium betegágyán halt meg. Sírjánál Heltai Jenő mondott búcsúztatót.
Bár a kövérkés színész népszerűsége a nők között Jávor Páléval vetekedett, mindvégig magányos maradt. Kétszer nősült, első házasságából született egyetlen lányát 1943-ban vesztette el.
Barátai nem voltak, csak rajongói, mert mindig mindenkinek a szemébe mondta, amit gondolt.
Hiába volt a kor vezető színésze, nézőként szinte soha nem tette be lábát a színházba. Kollégái gőgösnek tartották, ellenszenvet váltott ki belőlük állandó sértődöttsége, nyugtalansága, színpadi tréfái néha kifejezetten durvára, sértőre sikerültek. A pénzzel nem tudott bánni, óriási összegeket keresett, de fényűző életmódja miatt az utolsó fillérig el is verte. Előkelő helyeken vacsorázott, hatalmas borravalókat osztogatott, kifogástalan eleganciával öltözködött, gyönyörű öltönyöket szabatott magának, mindenhová fiákeren járt, s rajongott az állatokért. Különc egyénisége nem ismerte a műfaji korlátokat. Jellegzetes hanghordozása, drámai ereje, érdes humora minden szerepét élettel telítette.
Hevesi Sándor, a Nemzeti legendás igazgatója egyszer azt mondta róla: „Csortosnak se alakja, se hangja, se beszédművészete nem olyan, mint a nagy színészeknek – és mégis.”
Budapest I. kerületében, Attila úti egykori lakóháza falán emléktáblát helyeztek el, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található sírján egészalakos szobra, Mikus Sándor alkotása látható.
