(Folytatás. Elejét ITT olvashatják.)
A szabadságharc ügyét nagymértékben segítette, hogy Kemsey Sámuel, Beregszász főbírája már a zászlóbontás idején a kurucok közé állt, így jóval bátrabbnak bizonyult Keresztes Andrásnál. Ekkor Beregszászban 50 fős osztrák és magyar katonaságból álló helyőrség tartózkodott, akik nem fejtettek ki ellenállást. A vármegyei nemesség és a vezető hivatalnokok gr. Csáky István főispán vezetésével már jóval ezelőtt átkeltek a Tiszán, hogy a számukra biztonságot nyújtó szatmári várőrséghez csatlakozhassanak. Közben főként fegyver nélküli felkelők érkeztek és tartottak a zászlóbontás színhelye felé. A Vári felől érkező egyik csapat lepte meg Kajdy Istvánt, a megyei szolgabírót, aki Benéből kora reggel Maróthy István főjegyzőtől indult ki Beregszászba. A védelmét biztosító 40 felfegyverzett hajdú és a csak botokkal rendelkező felkelők között harc bontakozott ki. Ennek következtében Kajdyt tizenheted magával elfogták, és hűségeskü letételére kényszerítették. Kajdy először vonakodott, de végül engedett az erőszaknak. Arra eskették fel, hogy Rákóczi eljövetele után maga is híve lesz, addig viszont borzsovai házánál marad. Ezután az esküt betartva csatlakozott Rákóczihoz, majd hadbíróként szolgált a Szatmárt ostromló seregben Senyeinél és Budaynál. 1704 nyarán a fejedelem a kivégzett Kis Albert helyett ezredeskapitánynak nevezi ki. Sok csatatéren megfordult. Rákóczi így jellemezte: „Az való, hogy a köznép elméjével, szívével nyelve által igen bír.”
Beregszász piacterén azt híresztelték, hogy Rákóczi Beregszászba jön, már el is indult. Esze és Kis Albert Beregszászban is kihirdette a brezáni kiáltványt, kibontották a még megmaradt zászlókat. A zászlók piros színűek voltak, Rákóczi nevét, rangját, valamint az „Istennel a hazáért és a szabadságért” jelszót hirdették. A beregszászi piactéren a felkelők, katonai jellegű szervezkedésbe fogtak. Esküt tettek az úgynevezett népvezérek, ezután katonai rangokat is jóváhagytak egymás között. Esze Tamást, Kis Albertet, Móricz Istvánt gyalogsági; Pap Mihályt, Majos Jánost és Nagy Mártont (aki később Dolhánál esett el) lovassági kapitányokká választották. A felesküdött csapatok bejárták az egész környéket. Hirdették a kiáltványt, csapatokat toboroztak a felszabadító háborúhoz.
Lehoczky Tivadar említi, hogy a zászlóbontás után nemesi udvarokat kezdtek rabolni, amit a városi nyugodtabb elemek nemtetszéssel fogadtak. Enyhébben fogalmaz azonban maga Károlyi Sándor, aki az 1703. május 25-én kelt levelében Koháry Istvánnak azt írta, hogy a város megvendégelte a kurucokat, akik a városban semmiféle erőszakos kihágást nem követtek el, de az ételt, italt, fegyvert elveszik, sőt már a lovakat is. Innen még aznap továbbvonultak Rákóczi elé a hegyekbe. Károlyi naplójának sorai szerint Bereget és Ugocsát teljesen ellepték a felkelők, de Szatmárban is várja őket a föld népe. A beregszászi zászlóbontásról a helybeli református pap informálta Károlyit, aki ez alapján jelentett feletteseinek. Esze Tamás történész szerint a beregszászi katolikus pap pedig, amikor a kurucok táborukba akarták vinni, elmenekült.
Külön ki szeretnék térni Kemsey Sámuel személyére és a vele kapcsolatos eseményekre. Először is a beregszászi bíró volt az első Bereg megyei köztisztséget viselő ember, aki Kishez és Eszéhez csatlakozott. Erről Orosz György beregi alispán gr. Lövenburg császári ezredesnek írt levelei tanúskodnak. Ők a bírót Esze és Kis mellett a felkelés harmadik vezérének tekintették és elrendelik elfogatásukat és kemény eljárás melletti vallatásukat. Az Országos Levéltár Protocollum Rákocziánumja szerint: „Rákóczi kegyelmes és méltó tekintetben vévén boldog emlékezetű eleinkhez és ezen nemzetséges ügynek kezdetin is hozzánk sokszori alkalmatossággal meg bizonyított hűséges szolgálattját, 1705. december 31-én szőlleit, augusztus 26-án beregszászi házát megváltotta s megerősítette őt Bucsu faluban lévő két puszta telkének birtokában is.”
A néphagyomány a beregszászi zászlóbontást is megörökítette. Az alábbi rövidített történetnek kevés a valóságalapja, inkább csupán a népi képzeleterő gyümölcse. A zászlóbontás eseményeit taglalva meg kell emlékeznünk ezekről a forrásokról is.
„Szokatlanul egyet érezve, egyet várva csendesen jöttek Vári felől a csapatok, tízen, százan, ezren. Érezték a tavaszt, a szabadságvágyat, amelyet zászlókba szőttek bele és érezték az osztrák igát. Akármilyen híresek is voltak a beregszászi piacok, en - nyi nép soha nem gyűlt össze. S milyen fura nép volt, mintha nem akartak volna eladni és venni. Az osztrák spiclik rémülten szimatoltak és a hivatalnok urak a megyeházán igen elkomorodtak. Jöttek a hírek a Váriban történtekről. A megyei tisztek már szalasztottak a szatmári várba segítségért. Május 22-én, a nevezetes napon gr. Csáky István főispán tanácskozni hívta össze a megye urait. A főispán Kemsey bírót hivatta, hogy tegyen jelentést az eseményekről. Kemsey a lehető legkésőbben jelent meg a főispánnál, aki megkérdezte őt:
– Mi van ott kint, bíró úr?
– Vásár – válaszolta Kemsey. – Megkövetem kérem, bizony az rossz vásár, mert még vámot sem lehet szedni.
– Hát miért nem adnak-vesznek?
– Nincs már mit eladni, nincs is miből venni – hangzott a válasz.
Amíg a városbíró fenntartotta az urakat, kintről nagy üdvrivalgás, éljenzés hallatszott. A kuruc vezérek kihirdették a kiáltványt és a csapatok hangosan üdvözölték. A megyeházán magyarázkodó Kemsey elhallgatott, a főispán pedig az asztalra csapott.
– Hát ilyen itt a vásár?
– Úgy látszik, igen – válaszolta megkönnyebbülten a bíró.
Visszatérve a valós eseményekre. A zászlóbontás után Kemsey a kurucokkal tartott mindvégig, Rákóczi később ezredeskapitánnyá nevezte ki. A szabadságharc bukása után nem viselhette tovább hivatalát, szerény búcsúi vagyonából élt mindaddig, míg a gróf Schönbornokra szállt egykori Rákóczi-uradalom, tisztjei a beregszászi egykori Rákóczi- és Krucsay-féle szőlők kezelőjévé nevezték ki. 150 forint fizetést kapott évente. Szegényes állapota miatt 1732-ben az uradalomnak volt kénytelen eladni házát, ami a katolikus templommal szemben állt. Végül 1736-ban szegénységben hunyt el.
(Folytatjuk)
