Seleljo Irén: „Mindig a következő nap teljesítése a cél”

Ha valamit elkezd, roppantul belemerül, kizárja a külvilágot. A családban ruszinul és magyarul beszél, a munkahelyén németül, angolul és oroszul. Szólóban és zenekarban is játszik. A multitasking (több tevékenység egyidejű végzése) átszövi az életét. Az ezzel járó stresszt különböző módszerek segítségével igyekszik kiküszöbölni. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Seleljo Irén zongoraművész, korrepetitor.

– Kárpátalján született, hogyan került Magyarországra, majd pedig Bécsbe?

– Ungváron születtem, ruszin családban. Édesanyám oldaláról van magyar felmenőm is. Hatéves voltam, amikor 1994-ben átköltöztünk Magyarországra. Zongoratanulmányaimat édesanyámnál kezdtem a bonyhádi zeneiskolában. 2006-ban felvételt nyertem a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémiára. A tanulmányaim alatt volt egy rövid kirándulásom Amerikába, a Bard College-ra, egy ösztöndíj révén. A diplomaszerzés után Bécsben folytattam a tanulmányaimat, felvételt nyertem a Konservatorium Wien Privatuniversität hangszeres zongorakísérő szakára. Úgy hozta az élet, hogy itt maradtam, emellett Grazban is dolgozom.

– Gyerekkorában nem merült fel más alternatíva?

– Apukám klarinétos, anyukám zongorista, ezt láttuk, ebben nőttünk fel, de nem tudom, mennyire volt egyértelmű, hogy ezt a szakmát választjuk. A szüleink soha nem erőltették, hogy a nyomdokaikba lépjünk, hagytak nekünk választást. Testvérem, Erzsébet is a zongorával kezdte, ő végül szaxofonművész lett, én maradtam a fekete-fehér billentyűknél.

– Tanít és koncertezik.

– Korrepetitor vagyok. A munkahelyen is folyamatosan zongorázom, összefolyik a pedagógiai és az előadói tevékenységem. Többféle hangszert kísérek, elég nagy repertoárt tartok kézben és mindig újat kell tanulnom. Nincs időm ellustulni. Viszonylag keveset játszom szólóban. A kamarazene iránti szeretetem már korán megmutatkozott és a mai napig fontos szerepet játszik az életemben. Jelenleg különböző együttesben lépek fel. A nővéremmel Seleljo Duó néven sokféle muzsikát játszunk, több olyat is, amit konkrétan nekünk írtak. A repertoáromba a barokktól a kortárs zenéig minden stílusú mű beletartozik, több hazai és külföldi ősbemutató fűződik a nevemhez. 2013-ban megjelent az első lemezfelvételem Art of Duo címmel.

– Mitől egyedi Seleljo Irén?

– Általában a zeneiségemet szokták kiemelni. Magánemberként elég érzékeny személyiség vagyok és ez tükröződik a játékomban is. Meg kell hallgatni, hogyan játszom, és akkor a kedves nézők maguk is megmondhatják, mitől vagyok más. Legközelebb Ungváron lépek fel a Kárpát-medencei Komolyzenei Fesztivál keretében. Sok szeretettel várunk mindenkit!

– Hobbi?

– Nincs időm szabadidős elfoglaltságra, de soha nem is hiányzott. Könyv mindig van nálam, mivel sokat ingázom Bécs és Graz között. A lockdown alatt új darabokat tanultam, kottát olvastam, csak úgy, kedvtelésből, mert általában erre nincs időm, mindig a munkához szükséges darabokat játszom.

– Mégis mivel kapcsolódik ki?

– Az elmúlt másfél évben, amikor sokat ültem otthon, rájöttem, abszolút nem okoz gondot, ha csendben kell lennem és csak nézek ki a fejemből. Egyáltalán nem vagyok sportos típus, de felfedeztem a séta jótékony hatását. Ahelyett, hogy 40 percet maszkban ültem volna a villamoson, egy óra alatt hazasétáltam a friss levegőn. Annyi idő alatt épp kiszellőzött a fejem. Addig nem olvasok emaileket, nem nyomogom a telefont. Olyankor leáll a „multitasking”. Reggel és este egy-egy órát szánok a „beindulásra” és a „lecsitulásra”, hogy megtaláljam a pörgés és a nyugalom közötti egyensúlyt.

– Milyen más szakmát próbálna ki?

– El sem tudom képzelni az életemet zene nélkül. Viszont nagyon veszélyes ez a szakma, a túlterhelés, a kiégés fokozottan fenyeget minket, valakinél fizikai jeleket is produkál. Így az ember jogosan gondolkodik el azon, mi lenne, ha abba kellene hagynia? Édesanyám régen mondogatta, akár ügyvéd is lehetnék, mert mindenkit megvédek. Bár ehhez nem rendelkezem megfelelő pókerarccal. Szerintem a természetgyógyászat irányába húznék, amit összekötnék a pszichológiával. Fiatal koromban nem nagyon volt erről szó, de itt elég nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megértessék, hogyan tudjuk megőrizni a fizikális és a szellemi egészségünket a folyamatos koncert- és a munkastressz mellett. Akinek szerencséje van, az fennmarad a vízen, mások alámerülnek.

– Ön miből merít energiát?

– Heti egyszer járok jógára, különböző légzőgyakorlatokat végzek. Változatos bemelegítőgyakorlatokat fejlesztettem ki a skálázás helyett, mivel az ember azt már húsz év után olykor unja. Akadnak dolgok, amiket nem lehet elkerülni, de igyekszem elejét venni annak, hogy utolérjen a kiégés. A nevelésemből fakadóan mindenért hálás vagyok, amim van az életben. Plusz, nagyon szeretem, amivel foglalkozom, máshogy nem is bírnám.

– Mivel lehet elvenni a kedvét?

– Az esős időtől is el tudom sírni magam. (nevet) De komolyra fordítva a szót, az igazságtalanság nagyon lelomboz.

– Mi bosszantja?

– Saját magamra szoktam dühös lenni, ha hezitálok és döntésképtelennek érzem magam. Viszont ha a kollégáimat kérdeznék, ők bizonyára nem mondanák azt, hogy jellemző rám a határozatlanság. A munkahelyen igyekszem határozott lenni és a növendékeknek példaképként szolgálni.

– Milyen emberi tulajdonságokat nem tolerál?

– Nem bírom, ha valaki nem őszinte. Viszont nem vagyok haragtartó, mert sokszor belegondolok, hogy az illető valószínűleg nincs is tudatában annak, mit miért tesz.

– Mi az, amit kevesen tudnak Önről?

– Négy évig csellóztam gyerekkoromban. Ez a szerelem meg is maradt, a cselló a kedvenc hangszerem. Karácsonyra kaptam egyet, így sok év után újra játszottam rajta. Ez nagyon kedves a szívemnek.

– Hogyan viseli a változást?

– Nem vagyok spontán ember, viszont optimista beállítottságú igen. Miután pár napig azon morgolódom, hogy ez miért történt így, igyekszem az eseményekben meglátni azt, hogy ez esély valami újra.

– Ha bárkit választhatna, kit hívna meg vacsoravendégnek?

– Mindkét nagypapámmal szeretnék találkozni. Viszont akivel még kevesebb időt tudtam együtt tölteni, az édesanyám apja, Holovács József. Őt nagyon szívesen megismertem volna közelebbről, de 13 éves voltam, amikor meghalt. Görög katolikus segédpüspök volt Ungváron. Nagyon érdekelne, hogy mit gondol egy-egy témáról.

– Ön szerint mi az, amit minden embernek érdemes lenne szem előtt tartania az életben?

– Rendkívül fontos, hogy az ember őszinte legyen saját magával. Sokan nem tanulják ezt meg. Egy ideig átverheted magad, de aztán szembe kell nézni azzal, ki vagy valójában. Gyakran azt tesszük, amit úgy gondoljuk, hogy mások elvárnak tőlünk. Sokan nem merik felvállalni a saját énjüket, viszont ebből később olyan belső harc alakul ki, ami ahhoz vezet, hogy másokkal sem tudnak figyelmesek lenni, elsodródnak az emberektől. Meg kellene tanulni befelé fordulni, ezzel sok konfliktust el lehetne kerülni. Ehhez azonban önismeret és magabiztosság kell.

– Rövid és hosszú távú cél?

– Mindig a következő nap teljesítése a cél. Arra koncentrálok, amit holnap fogok csinálni. Nem azt mondom, hogy bohém módon csak a mának élek, viszont nem emlékszem, hogy eget rengető céljaim lettek volna. Bár egy iskolás fogalmazásomban már leírtam: világhírű koncert- és zongoraművész akarok lenni. Nem vagyok álmodozó típus. Nem szoktam nagy célokat tűzni magam elé, mert ha nem érem el, akkor legalább nem csalódok. Mindent beleadok abba, amit csinálok, így inkább mindig pozitív meglepetés, amikor valami olyat hozok össze, amit nem is gondoltam volna, ha olyan felkérést kapok, amiről nem is álmodtam. Ez így sokkal jobb és kellemesebb, mintha álmodoznék és közben azt érezném, még mindig nem vált valóra az, amit akarok.