Kezdjük a száraz ténnyel: 1965 őszén a Beregardói Általános Iskola tanulói a tanintézmények hagyományos járási seregszemléjén méltán keltettek feltűnést azzal, hogy bemutatták a Kalocsai gyereklakodalmast. Egy nagyjából 150 növendéket számláló iskola vonatkozásában ez akkora teljesítmény, mintha ma valamelyik líceumunk az István, a király rockopera színrevitelére vállalkozna. Ha jobban belegondolunk, össze sem hasonlíthatók a mostani körülmények az akkorival. Egyáltalán: miként jöhetett szóba a szovjet csasztuskák világában, a háborús hősök, a szocialista életforma és főként a kommunista párt kötelező dicsőítésének korában, hogy egy városvégi kis lélekszámú magyar iskolában a magyar folklór ezen gyöngyszemét bemutassák? Tettükkel önkéntelenül is jelezvén, hogy bár szögesdrót választja el őket egymástól, a kárpátaljai magyarok mind identitásukban, mind kultúrájukban, mind lélekben ezer szállal kötődnek az anyaországhoz. Már az is kész csoda, hogy a múlt század hatvanas éveinek közepére a Kalocsai gyereklakodalmas híre eljutott a Beregszászhoz frissen hozzácsatolt egykori kis zsellérfaluba. Ám mint látni fogjuk, a történések menete olykor kifürkészhetetlen.
Jól tudjuk, ahhoz, hogy a csillagok állása kedvezővé váljon – a költő szavaival élve –, fontos, hogy a világ szerkezetét, azok fogaskerekeit szorgos angyalok olajozzák. Beregardóban ezt a szerepet akkoriban Bakos Mária vállalta fel, aki a fizikát és az angolt tanította. Szakdiplomája ugyan egyik tantárgyból sem volt, tanítványai ennek ellenére – főként a tanárnő lelkiismeretes hozzáállásának köszönhetően – sorra szép sikereket értek el különböző tantárgyi vetélkedőkön. Úgy tudni, hogy Bakos Mária a beregszászi gimnázium befejezése után a Budapesti Orvosi Egyetemen tanult két évet, ám 1944-ben a háborús helyzet miatt haza kellett jönnie. (Bátyja viszont ott maradt és kitanult orvosnak.) Marika néni – tanítványai közül azok szólították így, akik a széles rokonság köréből kerültek ki – már ifjú korában elkötelezte magát a népi kultúra mellett, s emellett klasszikus zenei műveltséget is szerzett. Családi házában a hatalmas Bösendorfer zongora elfoglalta az utca felőli nagyszoba jelentős részét. A tanárnőt felkereső tanítványok a billentyűzetet lezáró fedelet időnként áhítattal és kellő tisztelettel simogatták végig.
Maradjunk annyiban, hogy ötvenöt évvel ezelőtt Beregardóban megtörtént a csoda. Mert a csodák természetéhez régóta hozzátartozik, hogy éppen a legváratlanabb időkben és a legkiszámíthatatlanabb alaphelyzetekben esnek meg… A tantestület kezdetektől fogva egy emberként a készülő produkció mellé állt, a lányos édesanyák szorgalmasan készítették a pártákat, varrták, hímezték a blúzokat, kötényeket, a fiúk szülei pedig elsősorban a mellények, priccses nadrágok, bőrcsizmák beszerzésében, vőfélybotok elkészítésében jeleskedtek. Mindannyian érezték, hogy valami nagyszerű élményben lesz részük gyerekeiknek és mindazoknak, akik látni fogják a több mint negyven szereplőt, az iskolai létszám közel egyharmadát felvonultató előadásnak.
Mit is kell tudni a Kalocsai gyereklakodalmasról? A paprikájáról és népi hímzéséről elhíresült település már a múlt század elején azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az ottani lakodalmakat a legnagyobb gonddal készítették elő. Annak menetét, mostani szóhasználattal élve, pontosan megkoreografálták. A jeles alkalom nemcsak a vőfélyversek változatosságával, a résztvevők színes és gazdag népviseletével, hanem a menyegzőn elhangzott népdalok gazdagságával tűnt ki. A kívülálló számára ezek a dalok és a zenei kísérettel előadott táncok lettek a legfontosabbak. A beregardói iskolások először hallhatták és énekelhették egyszerre a „Kis kece lányom”, a „Kalocsai lányok, mi lesz veletek?”, valamint a „Hopp ide tisztán, szép palló deszkán” kezdetű népdalokat. Ez utóbbi így folytatódik: „Nem leszek többé nyoszolyóleány”.
Maga a produkció a lakodalmi előkészületeket, a menyasszony felkészítését az életre szóló alkalomra, búcsúzását szüleitől, lánypajtásaitól, valamint a szalagosbottal felszerelkezett vőfélyek, szépen kiöltözött nyoszolyólányok érkezését mutatja be egy nagyszerű hangulatú zenés-táncos előadás keretében. Mivel a szereplők mégiscsak gyerekek, így került bele a „Hej, kereki, kereki, Bíró Julcsa, gyere ki” kezdetű dal, mely, mint kiderül, egy ismert népi játék része. Így hívogatták ki barátnőjüket hajdanán a kapuban várakozók… Ám az most kiszól, hogy nem ér rá, mivel éppen a „haját göndöríti ki”. Az első kísérletkor nincs szerencséjük a legényeknek sem, akik Bajó Gyuri pajtásukat hívják egy jókedvű bandázásra, de az meg amiatt szabadkozik, hogy éppen „bajszát penderíti ki”.
Tehát sok-sok zene, ének, tánc és játékosság jellemzi a Kalocsai gyereklakodalmast, bemutatva a magyar folklór sokszínűségét, szépségét és gazdagságát. A produkció a beregszászi járási szemle után a helyi klubban még három-négy alkalommal került bemutatásra, valahányszor fergeteges sikerrel.
A visszaemlékezőt, aki az énekkar tagjaként maga is részese volt a produkciónak, most vádolhatnánk némi elfogultsággal. Mondhatnánk: nem válhat valakiből egy csapásra kiváló néptáncos, népdalénekes. Ahhoz évek kemény munkájára van szükség. Erre csak azt tudom mondani, hogy nézzük meg alaposan a korabeli fotókat, amelyek így, kopottan is nagyon beszédesek. Akár a legények, akár az ünneplőbe öltözött lányok tartását szemrevételezzük.
A sikeres produkció elsősorban a heteken át tartó hosszú próbáknak volt az eredménye. Köszönhető továbbá a közös hitnek, elszántságnak és elköteleződésnek…
Könnyű belátni: sok-sok hasonló élmény kell ahhoz, hogy az egyénben egy életre szóló elköteleződés alakuljon ki a népművészet, a népi kultúra, egészében véve az igaz emberi értékek iránt. A Kalocsai gyereklakodalmas színrevitelével a Beregardói Általános Iskola, de mondhatjuk nyugodtan, hogy az egész közösség hatalmas lépést tett előre ezen az úton.
Köszönet Lőrincz Andrásnak, Béres Istvánnak, Tóth Jolánnak valamint Laskoti Katalinnak az anyaggyűjtésben, valamint a korabeli fotók felkutatásában nyújtott segítségért.
