Nagy Anikó: „Még mindig izgulok a fellépések előtt…”

Írta: Simon Rita | Forrás: KISZó | 2019. november 03.

Az évekkel nemcsak elismeréseinek száma nőtt, hanem a repertoárja is bővült, szélesedett a kamarahangja. Kárpátalja egyetlen profi operetténekesnőjének legnagyobb álma, hogy megszervezzen egy cigányzenekaros magyar nótás előadást s ezzel koncertezzen a vidéken. Fellépésről fellépésre jár, szereti a pörgést, közvetlenségével és hangjával másokat is jókedvre derít. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Nagy Anikó operetténekes, az Ungvári Filharmónia Magyar Melódiák kamarazenekarának előadója.

Nagy Anikó: „Még mindig izgulok a fellépések előtt…”

– Jó zenei alapot kapott.

– Nagymamámtól nagyon sok népdalt tanultam, illetve édesapám is állandóan énekelt. Ha összeült a család, magyar nótáztak, ebben nőttem fel. Tizenöt éves lehettem, amikor először léptem színpadra operettel a Zápszonyi Kultúrházban.

– „Hangszert” váltott időközben.

– Befejeztem a beregszászi zeneiskolát, aztán tangóharmonikára akartam felvételizni az ungvári zeneművészeti szakközépiskolába. Az ottani tanárom döbbentett rá, hogy feleslegesen cipelem ezt a nehéz harmonikát, hiszen ott a hangszer a torkomban. Az ő javaslatára váltottam. Egy évig tanítottam a Bátyúi Zeneiskolában. Öt évig a kislányommal voltam otthon. Aztán eljöttem a megyei filharmóniába egy meghallgatásra, és felvettek a Magyar Melódiák együttesbe.

– Már huszonkettedik éve énekel velük. Milyen volt a kezdet?

– Izgultam, hozzá kellett szoknom a színpadhoz, a zenekar is idegen volt számomra. A korábbi fellépéseken csupán harmonikával kísértek. A Magyar Melódiákkal rengeteg helyen megfordultunk. Eleinte nagyon nehéz volt, amikor teljesen ismeretlen termekbe mentünk be, ahol az akusztika sem volt jó. Sokszor meg kellett erőltetni a hangszálakat, hogy szépen szóljon a dal. A legnehezebb a szanatóriumokban volt énekelni. Sokáig nem tudtam mikrofonnal a kezemben szerepelni, mert ahhoz sem voltam hozzászokva.

– Mi hozta meg a széles körű ismertséget?

– Tíz évvel ezelőtt zajlott az a vetélkedő, amely meghozta az áttörést, és beindult a magyarországi karrierem. A Duna TV hirdette meg a Csendül a nóta Nemzetközi Magyar Nóta-versenyt, amelyen Mészáros János Elekkel – a 2012-es Csillag születik vetélkedő győztesével – holtversenyben lettünk elsők. Azóta gyakran lépünk fel együtt, többször járt már Kárpátalján, pár éve hangversenykörutat szerveztünk a vidéken.

– Több elismerésben részesült. Miben rejlik az egyedisége?

– Nem is tudom, hogy egyáltalán az vagyok-e… Az biztos, hogy Kárpátalján én vagyok az egyetlen profi magyar operetténekes, aki csak magyarul énekel. Nekem az a célom, hogy itthon terjesszem és ápoljam a magyar kultúrát.

– Egész nyáron fellépésekre járt, szinte minden hétvégén magyarországi felkéréseknek tesz eleget. A folyamatos jövés-menés nem lehet egyszerű.

– Az utazás már egyáltalán nem jelent problémát. Nagyon jól tájékozódom, olyan helyeken is eligazodom, ahol még sosem jártam. Annyira megszerettem ezt az életstílust, hogy már hiányzik, ha sehová sem kell mennem. Szeretem a pörgést. Sokat köszönhetek a szakmának abból a szempontból, hogy megismerhettem egész Magyarországot. Ha tehetem, a fellépést összekötöm egy kis városnézéssel is.

– Az elmúlt két évtizedben miben változott a legtöbbet?

– Amikor ide kerültem, még csak 28 éves voltam, könnyű szoprán hangom volt, ami a korral tömörebb lett, mondhatni magyar nóta éneklésre való. Az évek során rengeteg új dalt tanultam, igyekszem minden fellépésre egy-egy frissel bővíteni a repertoárom. Szeretem azokat a magyar nótákat, melyeket nem sokan énekelnek. Számtalan kottám van, és magam is lekottázom azt, ami megtetszik. Ez a tudás is az évek során fejlődött ki.

– Magának szeret énekelni vagy jobb, ha hallgatják gyakorlás közben?

– Nagyon fontos, hogy legyen egy olyan ember mellettünk, aki oldalról hallgat és elmondja a hibáinkat. A kezdetekkor volt egy tanárom, aztán néhány év kimaradt, de most örülök, hogy újra Okszana Petrivna Ilnyickaja a korrepetitorom. Nagyon jó, beénekeltet és észreveszi az apró szösszeneteket is, biztat. Ő jegyezte meg nemrég, hogy szebb a hangom, mint tíz éve, szélesedett a diapazonom (hangterjedelem) is. Az évek múlásával fáradni szokott a hangszál, az én esetemben viszont ez nem történt meg.

– Könnyen mond nemet?

– Igyekszem elmenni oda, ahová meghívnak. Ebben a szakmában nem ajánlatos visszautasítani a felkéréseket, mert megeshet, hogy legközelebb már nem hívnak oda…

– Jut ideje másra is a zene mellett?

– Annyira e körül forog az életem, hogy ez tölti ki minden időmet. Most elsősorban a Magyar Melódiák új programjára koncentrálok. A Rákóczi-emlékév kapcsán tematikus összeállítással készülünk, ami november hatodikán debütál a filharmóniában. Nemcsak korabeli dalok, mint a Csínom Palkó című népdal, hanem egyéb, Rákóczihoz köthető muzsikák is felcsendülnek majd. Ha otthon vagyok, szívesen olvasok, rengeteg könyvem van. Viszont az utóbbi időben már inkább hangoskönyveket hallgatok, mert azt a házimunka mellett is lehet.

– Csodás fellépőruhái vannak. Honnan szerzi be azokat?

– Találtam egy nagyon jó varrónőt, aki már jól ismeri az alakomat és az igényeimet, olyan ruhát készít, amivel megállom a helyem a színpadon. Már arra is rábeszéltem, hogy zsinórozást vállaljon. Elképesztő árakat kérnek el egy-egy ilyen ruháért a szalonokban. Örülök, hogy rátaláltam és immár barátnők is lettünk.

– Szigorú magával szemben?

– Igen. Kritikusan. Nem szeretem magam visszanézni, mert általában nem vagyok elégedett.

– A pontossággal hogy áll?

– Arra törekszem, hogy időben ott legyek a megbeszélt időpontokban, sőt, korábban. Nem bírom, ha valakire várni kell. Talán ebben nyilvánul meg leginkább a türelmetlenségem.

– Milyen emberi tulajdonságok dühítik?

– Nehezen tolerálom az arroganciát. Szerintem az öndicséret gyalázat.

– Kialakult már valamilyen rituáléja a fellépések előtt?

– Csak a szokásos, beéneklés, egyeztetés a zenekarral. Kabalám nincs. A hangszálakra jó a kálcium pezsgőtabletta, azt egy nagyobb fellépés előtt néha elkortyolgatok. Még mindig izgulok a fellépések előtt, egészen addig, amíg meg nem hallom, hogy játszik a zenekar, hogyan szól a hangom, milyen az akusztika.

– És utána?

– Nincs rá szükség. Ha jól sikerül a fellépés, utána szinte szárnyal az ember. Ha legalább egy arcot látok a közönségben, akinek énekelhetek, aki élvezi, már jobb kedvre derülök. Hiszen az a cél, hogy őket szórakoztassam.

– Jellemző Önre a halogatás?

– Fontossági sorrendet próbálok készíteni. Néha nehéz, egy-egy fellépés után kell egy nap, amíg összeszedem magam. De inkább az otthoni teendőket csúsztatom, nem a szakmait.

– Érzékeny típus?

– Rendkívül. Megkönnyezem, ha szép nótát hallok. A színpadon nagyon nehezen szólalok meg, ha valami olyasmiről van szó, ami a magyarsághoz köthető. Érdekes, hogy éneklés közben viszont vissza tudom fogni magam. A kritika nem bánt.

– Mi az álma?

– Rég nem volt igazi cigányzenekaros magyar nótaműsor Kárpátalján. Az lenne a vágyam, hogy egy ilyet megvalósítsunk. Az énekes kollégák szívesen eljönnének Magyarországról is, zenekart viszont nehéz találni. Ez a vágyam a jövőben, de a kárpátaljai helyzetet ismerve nem tudom, mikor valósítható meg.

Hírek

Események

Copyright © 2019 KMMI