Miniszobrok szabadságból – MEGLÁTOGATTUK KOLODKO MIHÁLYT A VÁCI MŰTERMÉBEN

Írta: Bonczidai Éva | Forrás: magyarnemzet.hu | 2019. október 21.

A magyar nyelvterületen a gerillaszobrok kapcsán elsősorban Kolodko Mihály nevével találkozunk. Az ungvári születésű művész monumentális szobrászat szakon végzett Lembergben, és miniszobrait látva arra gondoltam, talán valamifajta ars poetica állhat amögött, hogy a nagyobb pénzzel, médiafigyelemmel és világraszóló átadási ünnepséggel járó, monumentális műalkotások helyett titokban csempészi miniatűr szobrait a közterekre. Erről is kérdeztem őt, amikor meglátogattuk a műtermében.

Miniszobrok szabadságból – MEGLÁTOGATTUK KOLODKO MIHÁLYT A VÁCI MŰTERMÉBEN

Kolodko Mihály alig tíz négyzetméteres műtermében, Vácon születnek azok az apró szobrok, melyeknek mára nagy rajongótábora van: többen szoborvadászatot is szerveznek, hogy felfedezzék a csöppet sem szokványos helyeken felállított műalkotásokat.

A keskeny helyiség polcain ismerős figurák sorakoznak: itt van Főkukac, Csontváry, Svejk, itt van Andy Warhol, és Bodrogi Gyula is épp előbújik egy Süsü-jelmezből. Ez utóbbi meglepetés volt, hiszen a művész még keresi a legmegfelelőbb helyet, ahol közkinccsé teheti, addig a polcon marad.

Főkukac és a gerillaművészet

Bár többször formáz meg mások nevéhez kötődő figurákat – ilyen például Főkukac vagy Lisa Simpson is – ezek sosem egyszerű bronzváltozatai egy-egy ismert karakternek, hanem egy gondolatot szolgálnak és valamely személyes kötődés is kimutatható.

A Főkukac például a művész gyerekkorának is fontos szereplője: Kolodko Mihály édesapja ukrán, édesanyja magyar, de otthon az ukrán nyelvet használták, és ő csak a nagymamájával beszélt magyarul – A nagy ho-ho-horgász pedig egyik kedvence volt, mellyel egyben azt is tesztelte, mennyire érti meg ezt a nyelvet, melyet ilyenkor rajzfilmnézés közben is tanult.

A Főkukac parányi szobrát először Ungváron állította fel – ott ez a magyar kultúra jelenlétére is utal, hiszen csak a magyarok tudják róla, hogy ő egy rajzfilmhős, az ukránok gyakran az Alice Csodaországban című meseregényben szereplő hernyót látják benne. A művész pedig mindenféle politikai vagy nemzetiségi szemponttól függetlenül egyszerűen csak csalinak szánta, hogy ha az emberek felfedezik, talán elkezdenek nyitott szemmel járni, jobban figyelni arra, mi veszi őket körül. Bejöttek a számításai, a járókelők megkedvelték a legkülönfélébb helyeken felbukkanó miniszobrokat, Ungváron térkép is készült, amelyen jelölték, hol lehet felfedezni ezeket.

Vajon egy ars poetica miatt döntött a gerilla art mellett? Nem. Mint mondja, nem esztétikai megfontolás van mögötte, hanem abban a helyzetben ez volt a magától értetődő választás. „A gerilla art jelenségét nem is ismertem addig, amíg el nem kezdték emlegetni a munkáim kapcsán. Eleve a köztéri szobrászat érdekelt, nem láttam értelmét galériákban és kiállításokon bemutatkozni, ahova csak egy szűk réteg jár.

Ezért választottam a monumentális szobrász szakot, mert ez éri el a legtöbb embert. Lemberget nagyon szerettem, egy ideig úgy éreztem, ott akarok élni, aztán hiányozni kezdett Kárpátalja: az, hogy itt ukránok, magyarok, ruszinok, cigányok élnek egymás mellett, és értik egymást. Szegényebb vidék, de itt mások az emberek, köztük jobban éreztem magam.

Megértettem, hogy Ukrajna függetlenségének kikiáltása után új köztéri szobrok fognak készülni, új hősöknek állítanak majd emléket, és én ettől távol akartam maradni. Amikor Kárpátalján is megjelentek az első szobrok, amelyeket olyan személyiségek tiszteletére emeltek, akik sosem jártak itt, fontosnak éreztem, hogy láthatóvá tegyem, milyen nagy alkotók kötődnek valójában ehhez a vidékhez. Egyértelmű volt, hogy erre sem felkérést, sem engedélyt nem fogok kapni, ezért lettek ezek a szobrok kicsik, és ezért kerültek ki titokban” – idézi fel a kezdeteket.

Így került köztérre a korcsolyázó Csontváry – a festőgéniusz ugyanis Ungváron járt iskolába, és a visszaemlékezéseiben említi, hogy a tanulásban nem, de a korcsolyázásban élen járt, ezt az emléket fogalmazta újra Kolodko Mihály.

A ruszin származású, magyar és ruszin nyelven egyaránt beszélő Andy Warhol is kapott szobrot egy olyan téren, amely azóta már az ő nevét viseli.

A szobrászművész szerényen megjegyzi, nem biztos, hogy ez összefügg az általa otthagyott szoborral, de nagyon örül, hogy a köztér nevében is visszaköszön az, hogy Andy Warhol családja Kelet-Euró­pának ebből a csücskéből származik. Az első köztéri alkotása egy Szabadság-szobor volt Fernando Botero stílusában. „Olyan kicsi szobrot akartam, amilyen kicsi volt akkor a szabadságérzés” – mutatja az udvaron az első miniszobor másolatát.

A szomszédos kis műhelyből előkeresi az utolsót is, amit a költözés előtt hátrahagyott a szülőföldjén. Egy apró tévékészülék, a képernyőjén táncoló balerinák. „Amikor történt valami a Szovjetunióban, például meghalt Brezsnyev, vagy puccsot hajtottak végre, és még nem tudták, mit kell erről mondani, akkor mindig a Hattyúk tava ment a tévében – napokig is. Erre gondoltam, amikor ezt elkészítettem, és hogy ez ma is így történik, a tévében futó műsorok elfednek valami fontosat, az igazságot” – mondja.

Mekk Elek mint mementó

A Főkukac volt az első műve, amelyet Budapesten elhelyezett, a gyerekeivel választott neki helyet a Duna-parton, ez a kis figura összekapcsolta őket a szülőföldjükkel. Ez volt az, ami végül le is buktatta a művészt, erről ismerték fel, hogy ki áll a főváros több pontján felbukkant miniszobrok mögött.
Szeretik a munkáit, megrendelései is vannak, embernagyságú köztéri műveket is készít – nemrég Beregszászon Fedák Sárit formázta meg, most pedig egy kárpátaljai holokauszt-emlékmű szoboralakjain dolgozik, épp egy bilkei testvérpár gyurmaportréját látjuk az asztalon –, de a miniszobrok is maradtak.

Mint mondja, ezek a szabadság miatt fontosak. Így tudja megfogalmazni mindazt, amit fontosnak érez elmondani, és bár a miniszobrok ugyanolyan precíz tervezést igényelnek, mint a monumentális alkotások, de méretükből adó­dóan a munkafolyamat során nincs akkora helyigényük. „A szabadságigény háttere az is, hogy én nem tudok beszélni. Nem tudok magyarázni.

Nemcsak azért, mert nem tudok jól magyarul, hanem mert a szobraimat nem tudom szavakban megfogalmazni. Volt olyan időszak, amikor nagyon akartam, hogy tudjanak rólam, figyeltem, hogy észrevették-e a szobromat, mit mondtak róla. Megrendelésekben is reménykedtem. És ha valami rosszat írtak, nagyon bántott. De most már nem figyelek arra, amit írnak, mert sok mondanivalóm van.

Nincs ezek mögött számonkérés, hogy eddig miért nem állítottak emléket ennek vagy annak, hanem csak az van, hogy szobrász vagyok: szobrokat készítek bármiről, amiről úgy gondolom, érdemes megmutatni. Egysze­rűen csak látom, hogy ennek itt a helye” – fejti ki, miért fontos számára a sok kutatás és az ötletelés, az a fajta alkotás, amikor nem kell külső feltételekhez alkalmazkodnia.

Az is fontos, hogy az ő szobrai mögött nincs indulat, ezekkel ő nem bírál, nem támad, hanem általuk azon a nyelven beszél, amelyen a legpontosabban tud fogalmazni.

Mint mondja, értetlenül áll azelőtt, ha mindenképp politikai állásfoglalást akarnak belemagyarázni valamelyik művébe. Egyik ilyen volt a Széll Kálmán téren elhelyezett Mekk Elek.

Volt, aki azt állította, hogy a szobrász így figurázza ki a felújítás végeredményét. Pedig az ezermester azért került épp oda, mert az egykori Moszkva tér volt az, ahol a kilencvenes évektől összegyűltek reggelente a Kárpátaljáról és Erdélyből jött emberek abban a reményben, hogy valaki munkát ad nekik, és tudnak pénzt küldeni az otthon maradt családtagoknak. Ezeknek a névtelen munkakeresőknek akart emléket állítani egy szerethető figurával.

Semmi sem volt, csak szárnyak

A műterem falán egy dorombot is látunk – amolyan „gondolkodó” hangszer, vele szemközt pedig egy „gondolkodó” tábla olyan megjegyzésekkel, mint például: 1 mm is számít; milyen időben, korban beszélünk a szobrászatról; a szobrászatban nincs másolat. A falon is látunk több cirillbetűs feljegyzést. „Épp változik valami – mondja ezekről. – Korábban általában csak ukránul írtam fel dolgokat, mostanában viszont magyarul születnek a gondolataim.”

A szavaiból kiérződik, mennyire fontos neki Kárpátalja és az ottani többkultúrájú közeg értékei, ezért is vetem fel, hogy festőművész feleségével és két lányukkal miért döntöttek úgy, hogy Magyarországon folytatják az életüket.

Mint felidézi, épp a budai Várban megrendezett Csontváry-életműkiállítást látogatta meg, amikor összefutott egyik kárpátaljai ismerősével, aki arra készült, hogy Erdélybe költözik, és kiadja az itteni lakását.

Ők abba költöztek be 2016-ban, amikor áttelepültek. A magyarázatból pedig kitűnik, hogy a költözésnek igazából nem oka volt, hanem célja: „Több mint fél évig éltünk 21 négyzetméteren. Semmink nem volt, de azt éreztem, hogy itt szárnyakat lehet növeszteni, és itt a gyerekeket meg lehet tanítani repülni.”

Hírek

Események

Copyright © 2019 KMMI