Általában talpalnak, most böjtölnek. Amióta járvány van, az ungvári Vandor együttes kénytelen szüneteltetni a fellépéseket, helyette az egyéni fejlődésre koncentrálnak. A zenéjük átjáró a különböző nemzetiségek, kultúrák és lelkivilágok között. Vajon merre tart a folkrock együttes és hogyan szól a következő akkord?
Már két éve annak, hogy utoljára színpadon álltak a munkácsi Vörösbor Fesztiválon – nosztalgiázunk beszélgetésünk elején. Halusz István jókedvűen meséli a szomorú helyzetet, hogy támogatás és szponzorok nélkül igencsak nehéz most a helyzetük. De nem búslakodnak, amint alkalom lesz rá – képletesen és szó szerint is – visszatérnek a kárpátaljai könnyűzene színpadára.
– Két albumotok készült el.
– És legalább másfél albumra való anyag gyűlt már össze. Csak még nem vettük fel azokat a stúdióban. Sajnos, ha nem tudjuk eladni az új számokat, vagy az albumokat, akkor nem sok értelme van. Most parkolópályán vagyunk – magyarázza Halusz István, az együttes alapító énekese. – Nem kérünk a szponzorokból, mert, ha itt valaki „besegít”, akkor azt triplán kell visszafizetni, annak örökre adósa maradsz… A Rock-H (Rokás) énekese voltam nagyjából öt évig, ott láttam, hogyan működik ez a folyamat, ezért mi nem kérünk belőle.
– Hogyan alakult meg a Vandor?
– Otthagytam a Rock-H együttest. Eltelt pár év, aztán a mostani basszusgitárosunk is eljött abból a bandából. Azzal keresett meg, hogy már tíz dalt megírt, alapítsunk egy saját együttest. Merem állítani, hogy Rodion Sun Lion Nyugat-Ukrajna legjobb basszusgitárosa. Nem hezitáltam. A másik gitárosunk Arszen Babicsenko, a csellósunk Szakács Péter, a dobosunk Dmitrij Sevcsuk. Barkaszi Tibor három évvel ezelőtt csatlakozott a csapathoz, hegedűsként. A zenekar profikból áll. Azért álltunk össze, hogy magas szinten zenéljünk. Sosem az volt a célunk, hogy valami háttérzaj legyünk, hanem azt akartuk, hogy miattunk jöjjenek el a koncertre, fesztiválra, és velünk együtt tomboljanak, énekeljenek.
– Cselló, hegedű, basszusgitár, kevert kárpátaljai beszéd. Honnan jött ez a vonal?
– A basszusgitárosunk egyben a zeneszerzőnk is. Ahogy a kazahsztáni származású Rodion elképzeli a hangzást, úgy történik a megvalósítás. Nagyon sokat kísérletezünk. Adta magát a dolog, hogy ha már itt élünk, Kárpátalján és ilyen „érdekesen” beszélünk, akkor ezt mutassuk be a zenénkben is. Ahogy mondják: Po-zakarpatszki módon adunk elő. Általában népzenét veszünk alapul, vagy dolgozzuk át. A dalszövegek ruszin, magyar, szlovák orosz, ukrán népdalokból vannak átvéve, vagy Rodion maga ír nép énekekhez hasonló sorokat. A dallam, a hangzás teljesen más a hagyományos rockzenéhez képest. A tradicionális motívumok teszik különlegessé a műveinket. A hangszerek választása érdekesen alakult. A hegedűnél szempont volt, hogy ha már ezt a hangszert is bevesszük, olyan zenészt válasszunk, aki szépen játssza a magyar dallamokat. Tibinek ez fekszik. Az első dal, amit felvettünk, a Csillagok, csillagok magyar népdal átdolgozása volt. Spontán és váratlanul hoztuk össze, mégis jól sült el.
– 2017-ben alakultatok. Az elismerésre nem kellett sokáig várni.
– Nyertünk az előkelő Cservona Ruta – 2019 versenyen. A modernzenei fesztivál rockzene kategóriájában mi lettünk az első helyezettek. Harminc év alatt először fordult elő, hogy egy kárpátaljai csoport ebben a műfajban megkapta ezt az elismerést. Viszont nem szolgált ugródeszkaként, semmilyen támogatás, felkarolás nem érkezett vele. Ettől függetlenül számtalan fesztiválon léptünk fel, zenei estekre hívtak koncertezni. Legutóbb Lembergbe készültünk egy nagyobb fesztiválra, ám az a karantén miatt elmaradt. Reméljük, hamarosan bepótolhatjuk. Személy szerint a színpadot élvezem a legjobban az egészben. Amíg nincs lehetőség fellépni, addig nem is látjuk értelmét próbálni, magunknak játszani. Egész más érzés, amikor egy stadion előtt állsz, és látod, hogyan reagál a közönség, érzed, mit adnak vissza. Akkora adrenalint kapsz, hogy az leírhatatlan.
– Kedvenc dal?
– Mindet szeretem. Általában a legnépszerűbb számot, amit az emberek gyakran kérnek, a zenész egy idő után megunja. Valahogy én is így vagyok ezzel. Akadnak olyan zenészek, akik szeretik visszahallgatni magukat. Én nem. Legfeljebb azért szoktam belenézni egy felvételbe, hogy elemezzem, min kellene javítani.
– Mit tanácsoltok azoknak, akik be akarnak robbanni a könnyűzenébe?
– Gyakoroljatok, sokat. Játsszatok, nagyon sokat. Ne féljetek a stílusváltástól. Mi is többféle stílust kipróbáltunk, míg megmaradtunk az etno vonal, a folkrock mellett. Az első számaink még nem voltak igazán kiforrottak, azok nem is rögzítettük stúdióban, mert valószínűleg átdolgozzuk őket.
– Következő lépés?
– Egy új magyar népdal feldolgozásán fáradozunk. A Hej Dunáról fúj a szél valószínűleg sokaknak ismerős lesz. Jó érzés, amikor koncert után odajönnek, és megjegyzik, hogy ezt a dalt ismerik. Mi ezzel is próbáljuk kicsit elhomályosítani azt az éles határt, amit sokszor a nemzetiségek közé húznak. A zenében sokkal toleránsabbak, elfogadóbbak az emberek, és így sok mindent át lehet hidalni. Évszázadok óta együtt élünk itt, Kárpátalján. Több nemzetiség, különböző kultúrák. Ne hagyjuk, hogy egymás ellen uszítsanak!
