Írta: | Forrás: irodalmijelen.hu | 2020. október 23.
Hogy mennyi minden történhet egyetlen udvarban, a láthatárig tartó tájban vagy egy házban, azt akkor tudjuk meg, ha elolvassuk Kopriva Nikolett verseskönyvét. Ebbe a térbe még egy privát tenger is belefér, és még Walt Whitman is betéved. Csak a végtelen magány türemkedik ki belőle. Letisztult költészet ez, kevés ornamentikával, de fájdalmas érzelmi töltete letaglózó, gondolatisága pedig gyönyörködtető. Erre mondjuk, hogy szép.
Kopriva Nikolett 1996-ban született Kisvárdán, de a kárpátaljai Munkácson nevelkedett. A Debreceni Egyetem szabad bölcsészet szakán diplomázott, majd esztétikából szerzett mesterfokozatot a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. 2015 óta publikál, művei megjelentek A tökéletes zártság egyetlen pillanata című antológiában, valamint az Év versei 2020-as kiadásában. 2019-ben az Irodalmi Jelen debütdíjával tüntették ki, 2020-ban Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíjban részesült. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója.
A tenger mélyén lelkek alszanak.
Hajnalban, amikor nincsenek hullámok,
hallom szuszogásuk.
Ablakom a vízre néz,
de tegnap húszezer sirály fölfalta a horizontot,
azóta nem tudom,
hol van a tenger vége, s hol kezdődik az ég.
Nincs miben tükröződnie a Napnak,
mégis éget, füstöl a bőröm.
Cafatokban tépem le magamról.
A tengertől követelem huszonegy évem,
de csak magamat hallom,
és az eltűnt horizont csendjét.
Éjjel a tenger kapumat döngeti.
A hullámok olykor a házig lopakodnak,
hogy elsodorhassák a lépcsőre hullott
faleveleket.
Óramutatók közül bámulnak
a meg nem történt tettek.
A foszló hang mindig túl korán vagy későn
jut el a célzotthoz,
így lesz mindennapos a dadogás.
Lefekvés előtt bezárok ajtót-ablakot,
hogy a víz lassabban szivárogjon be.
Reggel kifacsarom a párnát,
lenyelem a szájpadlásomra ragadt leveleket.
Percenként sír föl a csengő.
Találkoztam Walt Whitmannel
a szomszédos fán ücsörgött
levelek erezetét analizálta
fa kérgét gyümölcs formáját
hogy miből áll a szél illata
Találkoztam Walt Whitmannel
kertemben ült és a zöldet figyelte
hogy mennyi a távolság fűszál és fűszál közt
gilisztáknak regélt a halhatatlanságról
égi és földi muzsikusokról
Láttam őt egy rozoga buszon
öregekkel és fiatalokkal
akikkel elhitette hogy szépek
párás ablakokra rajzolt furcsa mintát
a bozontos szemöldökű sofőrrel
órakattogásról társalgott
Láttam Walt Withmant amint
a zöldséges ablakában csodálja
hosszú ősz szakállát
és testének formáját és tartalmát
és mosolyog aztán megnézi a járókelőket
és ugyanúgy mosolyog
Találkoztam Walt Whitmannel a Zöldpiacon
függőágyat keresett hogy a szabadban aludjon
piros-kék kockás takarójával és
egy doboz szivarral karnyújtásnyira
Láttam utcai gyerekekkel
szökdécselni fel-alá a fák közt a fákon
kerítéseken és köveken át
Láttam Walt Withman arcát
egy pocsolyából vigyorogni
Vele mentem az úton
és amikor elfáradtam a hátán vitt
Walt Whitmannel kávézom a kávét fahéjjal
hintjük meg a cigaretta enyhén édes
tenger zaja a fejemben a fejében
madár éneke
a fejemben a fejében a hangszálaiban
időnként meglibben a függöny
Az ember álmában kezd kővé válni.
Amikor fölfedeztem rajtad az első nyomokat,
elhatároztam, örökre leszokom az alvásról.
Nem zavar, hogy ordításba fagysz;
az sem, hogy lassan nem vagy,
csak egy tehetetlen szobor.
Felhagytam az inszomniával,
mégsem álomban kezdtem el megkövülni; észrevettem,
hogy a cigarettafüst megreked, nincs mit kifújni,
minden felület egyformán érdes,
apad a létezés, a víz a testben.
Napok óta egyhelyben fekszel,
szemeid üveggolyók a jégen.
Még pár nap,
és melléd dermedek.
A buszon az emberek némák, süketek,
lábuk elé néznek, „holnap ilyenkor ugyanez lesz”.
A busz ablakán az arcok elmosódott foltok,
széttörünk az üvegen, árnyékaink elfolynak,
többé nem találkozunk.
Az első lámpáig ötvenkét lépés, mellette kocsma,
udvara mindig üres, fagy van.
Isten fázik, ha az elhagyatott buszmegállókra néz.
Szinte rohanunk, hogy elérjük a fényt,
kérdéseinket az éjszakába dobáljuk,
a következő faluig már nem érnek el.
Meg sem hallotta senki.
A szomszédasszony minden éjjel kimegy
a földekre, lila vödörrel áll az ég alatt –
az ég ilyenkor piszkoszöld, és az utcák üresek.
Akit kitagadnak az álmok, suttogva beszél.
A szomszédasszony esőcseppeket szed a réten,
azzal megy ki a piacra reggel,
mert manapság ritka a tiszta víz,
a könnyek vize pedig túl sós,
szemcséi a ruha szövetébe ragadnak,
vörösre marják a bőrt.
Akinek nem telik esővízre, az eladja
rövid ujjú ruháit, a pénzből álmokat vesz,
kilencvenkét napra elegendőt,
és a házba zárkózik átaludni a nyarat.
Vannak, akik az eső alá állnak éjjel,
és a nappalt alusszák át,
vannak, akik legurulnak a domboldalon a harmatos fűben.
A szomszédasszony sziluettje zölden világít a réten,
várja, hogy megteljen a vödör,
készül a nyárra.
Éjjel rám ragadnak a bogáncsok,
arra ébredek, hogy vakarózom.
Sötét van, messze a villanykapcsoló.
Visszafekszem, elnyel a dunyha,
zuhanok az ágy belsejébe.
Régen apával minden reggel
egy tölgy ágán üldögéltünk, majd
ráfeküdtünk a szélre,
most a kezemmel hadonászok,
elfelejtett ruhák és könyvek nyirkos illata
körülöttem, kitapinthatatlan terek.
Közelednek a varjak, akiktől régen
apa védett meg.
Bogáncsok arcomon,
a villanykapcsoló nem működik.
Amikor mindent letagadott a múlt,
kicserélődtek a tárgyak a házban.
Akkor dobtam ki az összes fényképet.
Megkövült idegenek
mosolyogtak ki egy végtelen pillanatból,
mert abban örökké élhetnek.
Előbb csak éjszaka beszéltek,
hallgatózott a hold,
én más világban andalogtam,
nem volt közöm holtakhoz.
Énünk egy idő után önmagát sírja ki,
elapad, mint a patak.
Túl sok halottat halmoztam fel –
kidobálom a pillanataikat.
Amikor vörösen repedezett az ég alja,
az udvarban föltűnt egy rozsdás bicikli.
Vázára gazok másztak, formája vibrált a meszelt falon,
reggel a köddel gurult át a másvilágba.
Amikor az éj rázuhant a falura, idegen cigarettafüst
szivárgott át a szúnyoghálón.
Egy csokor friss virág, egy új reményt adó hajtás, egy csepp forrásvíz. Ilyen hatással van a közönségre és a kárpátaljai magyar közösségre a fél éve alakult Búzavirág citeraegyüttes. Markó Veronika citeratanár nagy lelkesedéssel és türelemmel gondozza a kis „palántákat”: Orosz Tamást, Pércsi Annát, ...
Együtt a tűz és a víz. A XIX. század legnagyobb önbizalmával bíró férfiújának találkozása egy önbizalomhiánnyal küszködő szerény emberrel. Hogyan lesz ebből szép, igaz és mély barátság? Hogy párosul mindez feltétlen hittel és bizalommal? És vajon ki hozta össze a két költőt? Ezekre a kérdésekre kere...
„A muzsalyi határban gyönyörű ligetszerű tölgyerdők közt fekszik az Erdő-baktának is nevezett puszta, csinos kastélylyal és jól berendezett gazdasággal. Határában néhány év előtt árokásás alkalmával igen régi vaskardokat, sarkantyúkat s egyéb lovas szerelvényt találtak. Hajdan falu volt, mely a XIV....
Gabóda Éva, a Rákóczi-főiskola Pedagógia Pszichológia Tanító Óvodapedagógia Oktatási Intézményvezetés Tanszékének adjunktusa, oktatója évtizedek óta foglalkozik kézműveskedéssel, mint mondta, ez a színes és igazán kellemes tevékenység az élete része.
