Sokszor és sokféleképpen írtunk már arról, hogy mit jelent kárpátaljai magyarként szülőföldünkön élni. Hogy a mindennapok nehézségei ellenére mennyi mindenért érdemes mégis kitartanunk és ott erősítenünk a magyar közösséget, ahová születtünk. Épp ezért mindig különösen érdekes olyanokkal beszélgetni, akik az anyaországban születtek, de végül itt, Kárpátalján találták meg otthonukat.
Korábban már bemutattuk Marosi István görögkatolikus áldozópapot, aki a hit és a tudás együttes értékei mentén vezeti gyülekezetét. Most pedig kedves feleségét, Marosi Anitát ismerhetjük meg, aki Magyarországon látta meg a napvilágot, ma mégis kárpátaljainak vallja magát.
– Meséljen magáról!
– Magyarországon, Debrecenben születtem, Álmosdon nőttem fel. A gimnáziumi tanulmányaimat Hajdúszoboszlón végeztem, majd a nyíregyházi egyetemre felvételiztem hittan-történelem szakra. A szovjet időszakban nem volt szokás az újszülötteket megkeresztelni, így engem sem kereszteltek meg a szüleim. Tizenhat éves koromban lettem keresztény, és ettől kezdve nagyon érdekelt a hit kérdése. Ezért döntöttem úgy, hogy hittantanár szeretnék lenni. A történelem pedig szinte adta magát, mivel nagyon szerettem a történelemtanáromat, és a tantárgy is érdekelt. Az egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg a férjemmel, akivel később összeházasodtunk, és én vele költöztem Kárpátaljára.
– Hogyan érezte magát, mikor egy másik országba költözött?
– Mindenképpen más élet várt itt rám, mint Magyarországon. A ’90-es évek végén még erősen érezhető volt itt a kommunizmus öröksége, sok minden bizonytalan volt még akkoriban. Adódtak nehézségek, azonban sikerült őket átvészelnünk. Hitoktatással kezdtem el foglalkozni, megismertem az itteni közösségeket, és ma már itt érzem itthon magam.
– Milyen tapasztalatokkal gazdagodott a pedagógusi pályán?
– A hittanórák általában iskolán kívül zajlanak. Nagyon érdekes kötetlen környezetben megismerni a gyerekeket. Ezeken az alkalmakon sokat beszélgettünk, sportoltunk, játszottunk. Nagyon szerettem ezzel foglalkozni. Emellett tanítottam történelmet is a Karácsfalvi Líceumban, valamint a Nagybégányi Általános Iskolában. Tapasztalataim szerint gyenge a pedagógusok támogatottsága a szülők részéről. Sajnos ma már nincs olyan tekintélye egy tanárnak, mint harminc évvel ezelőtt volt.
– Családként hogyan élték meg, amikor párját áthelyezték egyik községből egy másikba szolgálatra?
– Tudtuk azt, hogy egy papcsalád élete abból áll, hogy ha egy helyen elvégzett egy feladatot, akkor egy másik helyen egy újabb vár rá. Ez persze nem azt jelenti, hogy könnyen megy a váltás, a költözés. De úgy gondolom, hogy maximálisan megbirkóztunk a feladatainkkal. Az első költözködésekkor könnyebbséget jelentett, hogy a gyermekeink még kicsik voltak, nem értették a dolgot, és így nem viselte meg őket a váltás. Majd’ tizenkét évet éltünk Nagybégányban, onnan elköltözni kissé nehezebb volt, mind megszerettük azt a községet, de tudtunk, hogy Beregszászban egy újabb feladat várt ránk, amiért hálásak voltunk.
– Négy gyönyörű gyermekkel áldotta meg önöket Isten.
– Marcell a legidősebb gyermekünk, ő 19 éves. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán tanul. Ő az első fecskénk, aki kirepült. Nehéz volt megszokni, hogy nincs mindig mellettünk. Nagyon kreatív személyiség, érdeklődik a média, a fotózás, a különböző tudományok iránt. Zsófi lányunk az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanul közösségszervező szakon. Ő egy igazán barátságos, mindig vidám személyiség, aki mindig is szeretett részt venni a diákönkormányzatok munkájában. Balázs fiúnk 16 éves, jelenleg a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákja. Állatorvos szeretne lenni, nagyon érdekli ez a hivatás. Nagyon aktív, folyton pörgős személyiség. A legkisebb gyermekünk a 9 éves Anna. Ő a Beregszászi 6. Számú Általános Iskolában tanul. Folyton beszél, kérdez, izeg-mozog, minden érdekli. Nagyon büszkék vagyunk mindegyik gyermekünkre.
– Újságírással is foglalkozik. Hogyan jött ez?
– Van egy görögkatolikus újságunk, a Kárpátikon, amelynek régebben Megmaradni volt a neve. A férjem szerkesztette, én pedig egy gyermekrovatot vezettem benne. Szerettünk volna több tudást szerezni az újságírás terén, és mikor a beregszászi főiskolán elindult egy ilyen irányú képzés, mindketten beiratkoztunk. A párom elfoglaltságai miatt nem tudta befejezni a képzést, én igen. Nagyon megszerettem ezt a munkát, ma pedig a Kárpátalja.ma internetes hírportál újságírójaként dolgozom. Az évek során több rovatot is szerkeszteni kezdtem itt. Az egyik ilyen a Nagycsaládosok Kárpátalján: körülbelül 150 családdal készítettem már interjút. Nagyon mély és érzelemdúsak ezek a beszélgetések. A másik rovatom a Kárpátalja anno, amikor régi fényképek, képeslapok alapján egy-egy helyi vonatkozású történetet idézek fel. A harmadik rovatom a Mesterségem címere volt, melyben különböző hivatásokat mutattunk be.
– Valamint három könyve is megjelent.
– A Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete kért fel arra, hogy a nagycsaládosokkal készült interjúkat jelentessük meg kiadvány formájában is. Így született meg elsőként az Áldás és erő című kötet, folytatásaként pedig a Hit és megmaradás, majd a Remény és küzdelem nevet viselő kötetek. Célunk az volt, hogy rámutassunk a több gyermek vállalásában rejlő értékekre.
– Tervek a jövőre…
– Szeretnénk kialakítani az Ortutay Elemér Görögkatolikus Központot, ennek részeként pedig a Bendász István Görögkatolikus Könyvtár és Levéltárat, amelynek a vezetését én vállaltam el. Ez Bendász István görögkatolikus kanonok tízezer könyvből álló könyvtárának katalogizálását jelenti, valamint a gyűjtemény újabb könyvekkel való bővítését. Nagy feladat, de izgalmas vállalkozás is ez egyben.
