– Kinek a hatására lett Önből zenész?
– Nagy hatással voltak rám a szüleim. Amióta az eszemet tudom, állandóan élénk társadalmi életet éltek. Az értelmiség színe java összegyűlt nálunk, olyankor anyukám zongorázott, apukám a mandolinon játszott. Édesapám orvos professzor volt és festőművész, a Krakkói Akadémián végzett. Már ötéves koromban beírattak zongora különórákra, egy évre rá hegedülni kezdtem, de az nem tetszett. Aztán anyukám úgy döntött, kipróbáljuk azt a hangszert, amin ő is játszott, a csellót. A rendszeres gyakorlás eleinte nem volt ínyemre, de már akkor tudtam, hogy zenész akarok lenni. Az ungvári zeneművészeti szakközépiskola után a lembergi konzervatóriumban folytattam tanulmányaimat. Az alatt az öt év alatt már komolyan beleástam magam a zene rejtelmeibe, második helyezett lettem egy elismert országos szólóversenyen. A kvartettünkkel is több díjat zsebeltünk be itthoni és külföldi megmérettetéseken egyaránt. Tagja voltam az Ukrán Nemzeti Szimfonikus Zenekarnak. A Lembergi Filharmóniában öt évet csellóztam.
– Úgy hozta az élet, hogy visszatért Ungvárra. Nehéz volt a váltás?
– Ott már jól kialakítottam az életem. Független, fiatal muzsikusokból álló zenekarokban is játszottam, a svájci karmesterünk nagyon profi volt. 2006-ban jöttem vissza Ungvárra, rögtön csatlakoztam a filharmónia Magyar Melódiák kamaraegyütteséhez. A pörgés azután sem állt meg, kötöttem egy szerződést, és két évet Hollandiában muzsikáltam. Imádok zenélni, mindent elvállaltam, bárkivel szívesen játszottam.
– Mikor nevezték ki a Magyar Melódiák vezetőjének?
– Két éve. Az együttes 1946-ban alakult, célunk a kárpátaljai magyar zenekultúra népszerűsítése, terjesztése. Többször átszervezték a zenekart, sok mindent átéltek az akkori kiváló, széles körben elismert zenészek. Egyre inkább próbálták őket elnyomni, kiszorítani a magyar számokat, míg végül a Magyar Melódiák 1974-ben ideiglenesen beszüntette működését, egy évre rá létrejön az új, klasszikus kamarazenét játszó társulat. A Kárpáti Igaz Szó 1975. november 2-i számában azt írták az új kamaraegyüttesről, hogy „a tiszta, népi forrásból merített dallamokat a színvonalas feldolgozás, valamint nagyszerű tolmácsolás emeli a művészet magas piedesztáljára.”
– Most hogyan néz ki a kamarazenekar?
– Nem maradtak kottáink, a nulláról kezdtem a csapattal. A programunk is megújult, egy ismerősünk nagyszerűen át tudja hangszerelni a darabokat. Az együttes összetétele is változott, korábban nem volt tangóharmonika vagy klarinét, most két kiváló fiatalember játszik ezeken a hangszereken. Három hegedűsünk van, két magyar szólistánk, tapasztalt táncospárunk.
– Emellett más együttesekkel is fellép, rendezvényeken szerepelnek.
– Esküvői zenélést is vállalunk, de bármilyen eseményen muzsikálunk, ahol komolyzenére van igény. A Con-temp Triót és a Lady Music-ot is a kollégáimmal alakítottuk meg. Bárkivel szívesen játszom, nekem a zene a mindenem, a lényeg, hogy szóljon a szép muzsika. Szívesen szólóznék is.
– Mivel töltötte a karantén időszakot?
– Zenéléssel. Új darabokat tanultam. Nagyon megtetszett Giovanni Sollima olaszországi csellista és zeneszerző munkássága. Hihetetlenül inspiráló. Olyan jó lenne, ha Veronikának is tartana néhány órát.
– A lánya a nyomdokaiba lép?
– Ő is csellista. Szlovákiában tanul, most fejezi az első évet. Mindig olyan akart lenni, mint én, de eleinte nem úgy tűnt, mintha lenne hozzá hajlama. Kitűnő tanuló, de a gyakorlás nem volt az erőssége. Nagyon sokat foglalkoztam vele. Másfél évig minden héten utaztunk Kassára, a felkészítő órákra, versenyeken vettünk részt. Megérte. Gyönyörűen játszik, és most már mást nem is szeretne csinálni. Mindennap négy-öt órát gyakorol. Nagy tervei vannak.
– Az édesanyja a legnagyobb rajongója, minden koncerten állva tapsol. Ki a legnagyobb kritikusa?
– A lányom, Veronika.
– Mi szokta motiválni?
– Nagyon sok külföldi zenészt követek az interneten, hallgatom amit ők játszanak, és ha valami megtetszik, megpróbálom én is megtanulni. Órákig képes vagyok kottát keresni, vagy áthangszerelni egy dallamot, csak azért, hogy én is el tudjam játszani. És amikor sikerül, az nagyszerű érzés – tudatosul bennem, hogy én is vagyok olyan jó, mint akiket csodálok.
– Türelmes?
– Egyre inkább az vagyok. Korábban nem volt rám jellemző, de az élet megtanított rá. Türelem, rózsát terem. Minden akkor történik, amikor eljön az ideje.
– Mi az, amit tudatosított magában az évek során?
– Néha jobb bezárni a szemünket és a szánkat is. Nem szabad sokat okoskodni. Azt se higgyük, hogy mi mindent tudunk már. Egész életünkben tanulunk, nyitottnak kell lenni.
– Mikor jön elő a lobbanékony természete?
– Akkor leszek indulatos, ha valaki felemeli a hangját, vagy ha igazságtalan. Nem vonulok vissza, inkább felveszem a kesztyűt.
– Szigorú?
– Egyáltalán nem. Mindent megengedek. A lányomnak is.
– Hogyan viszonyul a feladatok leosztáshoz?
– Nem esik nehezemre segítséget kérni az emberektől. Megbízom annyira a körülöttem lévő személyekben, hogy nagyobb feladatokat is rájuk bízzak, de ha valami nem úgy sikerül, akkor azon már nem stresszelek.
– Ezek szerint nem szokott rágódni.
– Nem sokat. Beletörődöm a történésekbe. Arra kell törekedni, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, de ha valami nem jött össze, azon már nem éri meg bánkódni, az már a múlt.
– Mi az, amit kevesen tudnak Önről?
– Szívesen végzek belsőépítészeti munkálatokat. A karantén alatt lefestettem az ajtóinkat, bevakoltam itt-ott néhány lyukat. Még meg akarok tanulni csempét rakni.
– Milyen emberi tulajdonságok dühítik fel?
– Nem bírom a durvaságot és a nagyképűséget. Nem megyek el szó nélkül amellett, ha valaki magas lóról beszél, holott nem lenne rá oka.
– Haragtartó?
– Nem. Általában arra törekszem, hogy beszéljük meg, és felejtsük el a nézeteltérést. Hunyjunk szemet.
– Mi az, amit ki szeretne próbálni?
– Léggömbön utazni.
– Jövőbeni tervek?
– Van egy álmom, de még nem akarom elkiabálni. Annyit elmondok, hogy nem Ukrajnában tervezem megvalósítani.
