Ha beszippant a mitológia, a horror és a groteszk humor…

Kárpát-medencei vándor, író, rocker, vámpírvadász… Kertész Dávid Kárpátaljáról indult, és az ősi mítoszok világáig jutott. Egy olyan helyre, ahonnan nincs visszaút. Nemrég jelent meg az első kötete A keresztúri vámpír és más történetek címmel. Nagy álma egy vagy több regény megírása. Az általa fel- és átdolgozott történetek, gondolatok és érzések úgy hatnak ránk, mint egy pohár citromos víz kora reggel: azt hisszük, sehogy, aztán kiderül, beindítja minden érzékszervünket.

– Mikor kezdett el érdekelni az írás?

– Gyerekkori álom volt, viszont tudatosan nem készültem arra, hogy író leszek. Szerettem mesélni, történeteket előadni. Írtam is, de ezek még korai zsengék voltak – magyarázza a Tiszaásványban született fiatalember. – Viszonylag későn, tizennyolc évesen publikáltam először. Az első írásom a Napútnál jelent meg, aztán az Erdélyi Helikon szépirodalmi és kritikai folyóiratban is sikerült villantanom. Erre igazán büszke vagyok, mert nagyon fiatal voltam ahhoz a szerzői gárdához, és örültem, hogy bekerülhettem egy ilyen elismert folyóiratba.

Egyre inkább vonzott a miliő, egyre több irodalmárral ismerkedtem meg, akik azt mondták, tehetséges vagyok – még mindig nem jöttek rá, hogy tévedtek –, és megragadtam ebben a szakmában.

Azért kezdtem történelmet tanulni a beregszászi főiskolán, mert érdekelt a mitológia. 10-11 éves koromban mítoszokat olvastam. A kedvenc könyvem az Alvó lovagok volt, ami a lengyel és az ószláv mitológiát gyűjtötte össze.

– Mi kellett ahhoz, hogy meg merd tenni az első lépést?

– A pozitív visszhangok sokat segítettek abban, hogy lépni merjek. Másrészről hajtott az a fajta kíváncsiság, ami a mai napig jellemez. Érdekelt, elfogadják-e amit írok? És elfogadták. Nem mondanám, hogy félek a kudarctól vagy eltántorítana a kritika. Azt már fiatalon megtanultam, az irodalomtól függetlenül, hogy

ha valami nem sikerül, akkor próbáljunk meg valami mást, vagy fussunk neki még egyszer ugyanannak, másképp.

– 2017-től vagy az Előretolt Helyőrség Íróakadémia „palántája”.

– Jelentkeztem egy pályázatra, ahol pozitívan bírálták el az írásaimat, meglátták bennem a potenciált, felvettek. A képzés első fázisa a háromszor egyéves kurzus, ami egy kötet megírásával zárul. Most újra pályáznom kellett, hogy maradhassak, sikerült. Ez még két könyv megírásával jár a kétéves mesterképzés alatt. Tehát ha minden jól megy, hamarosan lesz még két kötetem.

– Ez jól hangzik, de manapság már mindenki kiadhat könyvet?

– Jogos, ezt az önironikus kérdést teszem fel én is a szerzői oldalamon. Már rég szerettem volna egy önálló kötetet. A most beválogatott novellák nagyobb része már korábban elkészült. Ám szükségem volt egy alapra, amire fel tudnám őket fűzni, mivel a művek eléggé különböző stílusban íródtak. És itt jött képbe a szerkesztő jelentősége. Bonczidai Éva rengeteget segített, szerintem a világ legjobb szerkesztőjét kaptam.

– Milyen műfajokat ötvözöl?

– A gótikus horrortól kezdve a meséig szoktam haladni – ami közben van, azt szívesen felhasználom… Elsősorban a fantasztikum műfajaival játszom. Nem mondanám, hogy sci-fi-t vagy fantasy-t írok, inkább igyekszem misztikumot vinni minden írásba. Meséimmel szeretnék a mitológia felé hajlani. Én a magyar ősmítoszt szeretném mesékben megjeleníteni. Találtam olyan gyerekeket, akiknek ez tetszett.

– Gyermekmesék? Ez a horror után nem túl nagy kontraszt?

– Igen, a következő kötetem egy mesekönyv lesz. Írtam korábban ilyeneket, talán ezekre még büszkébb is vagyok, mint a novelláimra. Sokkal nehezebb műfajnak tartom. Olyat írni, ami a gyermeket szórakoztatja, nagy kihívás.

Szerintem a kettő nem zárja ki egymást.

A jelenlegi összeállítás is műfajok közötti lavírozás, vannak benne könnyebb írások is. Attól, hogy mesekönyv, szerintem az idősebbeknek is érdekes lehet majd. Az olvasóim, akiknek megtetszett a mostani kiadványom, valószínűleg megveszik majd a gyereküknek is a következőt, mert úgy gondolhatják, hogy ha felnőtteknek jót alkottam, akkor kicsiknek sem írhatok túl rosszul. A látókörben kell maradni. Plusz később, ha a gyerek felnő, majd elolvashatja a felnőtt köteteket is. Ez színtiszta self-branding (önmárka építés), de erre is figyelni kell.

– Milyen képet szeretnél hagyni magadról az emberekben?

– Az egyik gimnáziumi felolvasás után a tanár kivonult a teremből, a diákok megtapsoltak. Kimentem rágyújtani egy olyan helyre, ahol a diákok nem látnak, mert cigizni ugye nem szabad. Két srác, akik szintén sunyiban jöttek dohányozni, kicsit messzebb álltak tőlem. Észrevettek, és azt mondták: nézd, ott van a sírrabló srác, ez rohadt jó volt. Ha valami ilyesmi marad meg az emberekben rólam, az írásaimról, akkor ez nekem már elég.

– Ki vagy mi inspirál?

– Erre sosem könnyű válaszolni. A „ki” azért nehéz, mert nem szándékosan, de mind beleszőjük a környezetünket az írásainkba. Ilyen szinten mindenki inspirál, aki valahol felbukkan az életemben, egy-két percre vagy évekre. A „mi” kérdés esetében pedig: ha valami történik velem, akkor elgondolkodom azon, hogy ha ezt valakinek elmondanám vagy leírnám, vajon benne is keltene valamilyen érzést?

És ha nekem ad egy feelinget, akkor szeretném ezt úgy továbbítani, hogy másokból is kiváltson valamit.

Ezért kell a misztikum és a kifacsart valóság. Ha valami élmény volt számomra, akkor azon vagyok, hogy legyen belőle valami még nagyobb.

– Szerinted manapság mivel lehet berobbanni?

– Az embernek meg kell találnia a közönségét. Temesi Feri barátom mondta azt, hogy az írónak nem a széles publikum, hanem e felé a szűk kör felé kell robbannia, ennek kell mindig olyat mutatnia, ami új és felvillanyoz.

A szépirodalomban a cél, hogy kiépítsek egy közönséget, melynek tagjai élvezik, amit adok, és várják, hogy többet nyújtsak.

Az általános irodalomban manapság ezekkel az önsegítő/fejlesztő és a young adult (fiatal felnőtt) könyvekkel lehet olvasottságot szerezni. Ezek nagyon menők, viszont, hogy ezeknek mennyi az irodalmi értékük, az már más kérdés…

– Ha már önfejlesztés, időbeosztás, koncentráltság: mikor van időd írni?

– Konkrétan soha, viszont írni kell. Az időbeosztásom a kapkodásból áll. Az ember, ha más munkahelye is van, nehezen oldja meg, hogy elmerüljön az irodalomban. Én még viszonylag szerencsés helyzetben vagyok, mert a kulturális szférában dolgozom, de még így sem könnyű időt teremteni a kreatív tevékenységre. Előzetesen nem is szoktam, csupán amikor úgy érzem, hogy most le kell ülnöm, akkor meg is teszem, bármilyen munkát is végzek, mert enélkül nem lehet fenntartani ezt a tevékenységet. Most jutottam el arra a pontra, hogy egy kicsit talán megnyugszom, elcsendesedem, elvonulok, belső rendezettségre koncentrálok.

– Viszont most nem állhatsz meg.

– Így van, nem szabad megállni, különösképp akkor, ha az embernek sikere van. Örülök annak, hogy az első kötetem a megjelenése után viszonylag felkapott lett, sokan megkerestek és véleményt formáltak róla. Egy kicsit meg is ijeszt, mert ez azt jelenti, hogy most semmiképp sem szabad megállni, mert

ha a következő munka sokkal később jelenik meg, akkor az egész arculatot elölről kell majd felépíteni. Most egy olyan hullámban vagyok, amit meg kell lovagoljak.

– Előfordul, hogy többször átírsz valamit?

– Rengetegszer. A legtöbb kezdő irodalmár szerintem azon bukik el, hogy nem hallgatnak a szerkesztőkre. Úgy gondolják, az ő szövegükön nem kell változtatni. A másik eset, amikor az első negatív visszajelzés után feladják, és többet nem próbálkoznak. Aki nem hajlandó együtt dolgozni egy szerkesztővel, az egy idő után csak romlani fog, nem pedig fejlődni.

– Miért pont Keresztúr, vannak ott vámpírok?

– Vámpírok mindenhol vannak, ezt azért szögezzük le. Az összkárpát-medenceiségre utalok a megnevezéssel. Keresztúr mindenhol van. Nálunk Tiszakeresztúr, Erdélyben Székelykeresztúr, az anyaországban pedig legalább három ilyen települést neveztek el így… Egyszóval a történelmi Magyarország területén szinte mindenhol létezik, csak más-más előtaggal.

– Cinikus, könyörtelen világ A keresztúri vámpíré, igazi noir: itt nincsenek jófiúk, csak rosszak, még rosszabbak, szerencsétlenek és áldozatok. A stílus egységesen szikár, mondhatni, minimalista, de ez nem az a posztmodern irodalmi blődli, amit sokan minimalista prózának mondanak, és az bennük a legérdekesebb, hogy valaki kinyitja az ajtót, aztán becsukja. Ez úgy minimalista, ahogyan a (rém)mesék vagy legendák. A szerző el akarja mondani, mi meg arra vagyunk kíváncsiak, amit mond. Sokatmondók a három részre tagolt novelláskötet fejezetcímei: Esküszöm, megtörtént; Ez nem velünk történik; Azt hiszem, meg fog történni. – írta a kötetedről Juhász Kristóf a Magyar Nemzetnek. Te mit mondanál, miért vegyük kézbe A keresztúri vámpír és más történetek című kötetet?

– Ebben a műfajban magyar kortárs írások nem igazán születtek. Most egy olyan hangvételű kötet jelent meg, ami talán mindenkit meg tud szólítani, már csak azért is, mert nem csak horrornovellák jelennek meg benne, hanem a horrorban használható groteszk elemeken keresztül próbálok utalni a saját életünkre. A kárpátaljai magyarságra is kikacsintok, illetve a magyarság egyéb olyan aspektusaira, amit nem szívesen emlegetünk, viszont kicsit misztifikálva könnyen fogyasztható.