Egy sokoldalú művész

Írta: Tóth János | Forrás: karpataljalap.net | 2021. április 06.

A művészettel foglalkozó emberek mindig meghatározó és fontos szerepet töltöttek be egy faluközösség életében. Ilyen művészettel foglalkozó ember Barkaszón Balázs Károly, aki már gyermekkorától képzőművésszé szeretett volna válni. Az élet pedig megadta számára, hogy szinte mindig szakmájával kapcsolatosan keresse kenyerét. Tanított rajzot, műszaki rajzot, számos akvarellt és olajfestményt készített, de ha szobafestésről s belsőépítészeti témáról szeretnénk némi információhoz jutni, aligha találnánk nála tájékozottabb, gyakorlottabb embert. Egy hétfő délután otthonában kerestem fel a művészt, hogy életéről, munkájáról váltsunk néhány szót.

Egy sokoldalú művész

– Hogyan lett festő? Már gyermekként érzett tehetséget a művészet iránt?

– 1956-ban születtem Beregrákoson. Szüleim tanárok voltak. Édesanyám nagyon beteges volt, a gyermekkorom folyamán gyakorlatilag többet volt kórházban, mint otthon. 1969-ben édesapámat áthelyezték Csongorra iskolaigazgatónak. Közben már az alsóbb osztályokban is érdeklődtem a képzőművészet iránt, sőt, szerettem horgolni, varrni is. Édesapám tanár létére szabad­idejében asztaloskodott is, így nem volt számomra ismeretlen a kétkezi munka sem. Csongoron nem volt olyan tanár, aki a képzőművészetben tudott volna fejleszteni, így a Munkácsi Tanítóképző egyik festőművész-rajztanára, Jordán Tibor tanított festészetre heti egy-két alkalommal. A nyolcadik osztály elvégzése után tovább szerettem volna tanulni. Mivel szüleim pedagógusok voltak, engem is tanári pályára szántak, így végül Szimferopolban folytattam tanulmányaimat. 15 éves magyar gyerekként kerültem a távoli Szimferopolba. Némi előnyt adott, hogy akkor már jól bírtam az ukrán nyelvet, mivel Beregrákoson nőttem fel. Ott szembesültem a valósággal, hogy az Ukrajna területén lévő Krím félszigeten túlnyomóan az orosz nyelvet részesítik előnyben. Négy év után rajz és műszaki rajz képesítést kaptam 1975-ben.

– Szimferopol messze van. Milyen gyakran járt haza a négy év alatt?

– Először vonattal mentünk édesapámmal, viszont így másfél napba telt, mire odaértünk Kijeven keresztül. Később már csak repülővel utaztam, mivel ezzel bő három óra alatt lehetett megtenni ugyanezt a távolságot. Ungváron szálltunk fel, Odesszában szálltunk le egyszer, majd Szimferopolban landoltunk. Évente kétszer jártam haza, nyáron két hónapra és a téli vizsgaidőszak végén néhány hétre.

Szimferopol és Kecskemét abban az időben testvérvárosok voltak. Gyakran utazott magyar delegáció a városba, s én tolmácsként tevékenykedtem, mivel jobban tudtam a magyar nyelvet, mint a fizetett tolmácsok, akik valószínűleg könyvekből tanulták. Mivel tolmácsként továbbra is számítottak rám, így az egyik helyi iskolában kezdtem tanítani. Négy párhuzamos osztály is volt, melyekben a létszám gyakran elérte a 32 főt. Innen katonának vittek Rigába. Festőként az operatív törzshöz kerültem, ahol térképeket rajzoltam – meséli Károly, akinek feleségét, Ilonát szintén Kárpátaljáról helyezték ki Riga mellé tanítani egy eldugott faluba. Azonban mindketten hazajöttek, s Barkaszón alapítottak családot – mindhárom gyermekük felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Károly Barkaszón, Csongoron és Izsnyétén tanított rajzot, s lévén, hogy abban az időben még nem voltak óriási színes nyomtatók, a helyi kolhozban dolgozott mint címfestő. Feliratokat készített könyvtáraknak, kluboknak, iskoláknak, orvosi rendelőknek. – Rengeteg munkám volt, alig érkeztem teljesíteni. Mindez ’91-ig tartott, ekkor ugyanis áttértem a szobafestésre.

– Miért pont szobafestés?

– Arra gondoltam, hogy miért fizessünk másnak, ha én is le tudom hengerelni szobáink falait, így eleinte csak saját részre kezdtem ezzel foglalkozni. Erre felfigyeltek a szomszédok, rokonok, aztán a falubeliek, s így lettem szobafestő. Akkoriban porfestékek voltak vagy úgynevezett gouache (guás) festékek. Ezeket kevertük, enyveztük, hogy tartósabbak legyenek, ezekkel festettünk. Közben megnyílott a határ, s lehetett rendelni különféle hengermintákat. Éltem a lehetőséggel, írtam levelet a magyarországi gyártónak, s így lettek az első hengereim. Később 50–70 darab mintát is beszereztem, különböző szélességben. Voltak olyan hengerek is, melyeknek a közepe üres volt, s egy másik minta ment a közepére (betétes tapétahengerek). Mivel bő választékból válogathattam, felfrissített keretből, szinte mindenhová hívtak. Listát vezettünk, s volt, hogy több hónapot vártak rám, pedig ekkor még csak hengereltem, más belső munkát nem vállaltam. Főleg az idősebb korosztály ragaszkodott nagyon a hengerelt falakhoz. Volt olyan megbízóm is, akinek hétféle mintát kellett festenem a szobája falára. Igyekeztem a lakosság igényeinek megfelelni.

– Melyek voltak a legkedveltebb trendek a szobafestésben az ezredforduló körül?

– Körülbelül 2005-ig volt nagy divatja a hengerelt falnak. Aztán ott voltak még az úgynevezett trafaretek (sablonok), melyeket legtöbben szájjal fújtak, én viszont ecsettel festettem őket. A trafaret lényegében egy papírba vágott minta, melyet átfestve különböző motívumokat vittünk a falra. Ezek a minták még a hengereknél is régebbi múltra tekintenek vissza, már a 70-es, 80-as években pálmalevelekkel, tulipánokkal s egyéb virágmintákkal is díszítették a falat. Közben a rongyminta is befutott. Először Kisdobronyba mentem el megnézni, miként is készítik ezeket a falmintákat. Mihelyst meglátták a rongymintát az emberek, már senkinek sem kellett a henger. Érdemes még megemlíteni a pettyezett mintákat, melyeket legtöbben korongecsettel készítettek, én viszont egy régi porszívóval csináltam. Elsőre nekem sem sikerült, de idővel belejöttem. Végül annyira megváltozott az emberek ízlésvilága, hogy már csak az egyszínű falakat rendelték. Igen ám, de a hengermintákat igencsak nehéz volt már ekkor eltüntetni, nem beszélve arról, hogy a minta nélküli festés jobban kiadja a fal esetleges hibáit. Mára a belsőépítészet is sokat fejlődött. Korszerű alapanyagokból nem nehéz egyenes falakat vakolni, festeni. Mostanság jellemzőek a különféle dekorelemek, melyeket hungarocellből gyártanak le előre. Gyakran kérnek több szintes plafonokat, melyekhez süllyesztett világítótesteket kell felszerelni, de újra divat a tapéta is.

– Előfordul, hogy tanácsot is ad?

– Bárkinek adok tanácsot, ha tudok. De én is kíváncsi vagyok mások véleményére, s természetesen a jó tanácsokat megfogadom. Először mindig megkérdem, hogy mit szeretnének, milyen legyen a szoba. Azonban azt már én sem szeretem, ha valaki közben kezd okoskodni, s olyan dolgokat szeretne megvalósítani, ami lehetetlen. Sok mindent meg lehet csinálni, de ezt közölje idejében, én ezeket előre megtervezem, és megvitatjuk, mi kivitelezhető.

– Ön elsősorban festő. Hogyan alakult a festészethez fűződő viszonya tanulmányai után?

– Festőművészként indultam, de mondhatnánk, az élet kényszerített a váltásra. Amiből meg lehetett élni, amire igényt tartottak, arra tértem át. Volt olyan időszak, amikor minden festményemet el tudtam volna adni, amikor a rubelt hrivnyára váltották, sokan vásároltak festményt. A Hejcei Nemzetközi Alkotótábort 1991-ben alapította Horváth János nyíregyházi festőművész, melynek a legelső tábor óta 25 évig folyamatosan részese voltam. Az első táborokban 105-en is voltunk, s nagyrészt magyar képzőművészek. Kárpátaljáról Nagydobronyból és Viskről jöttek alkotók, Erdélyből és a Felvidékről is sokan jelentkeztek, valamint Lengyelországból. Kijevből is voltak művészek, sőt, a Bajkál-tó vidékéről is – meséli Károly. Elmondása szerint rengeteg pluszt kapott a táborok folyamán, el tudta helyezni a művészetét nemzetközi viszonylatban. Mint mondta, nem ő volt a „csúcs”, de nem is szégyenkezhetett alkotásaival. Minden táborzáráskor kiállították az ott készült műveiket. A hejcei táborba csak azok az alkotók kaptak a következő évre szóló meghívást, akiket a neves zsűri arra érdemesnek tartott, így nem kis teljesítmény 25 éven át részt venni egy ilyen eseményen. Később lassan lemorzsolódott a ’91-es baráti kör, a résztvevők cserélődtek, más lett a hangulat, így Károly is kiszállt már a festőtáborból.

– Gyerekként arról álmodtam, hogy idővel híres festőművész leszek. Aztán, amikor felnőttem, kiderült, hogy ebből nem lehet biztonságosan családot eltartani, ám hobbiszerűen művelni jó, a lelkemet megnyugtatja. Szerencsésnek számít az, akinek vannak mecénásai – mondta Károly, akinek festményei szép számmal jutottak el a távoli Angliába, Németországba, Észak-Írországba vagy éppen Hollandiába.

– Előkerül még az állvány, az ecset?

– Az utóbbi 5-6 évben már nem festettem olajfestményeket, de a napokban belefogtam egy festőállvány restaurálásába, mivel a másik Magyarországon maradt bizonytalan időre a vírus miatt. Még az alkotótáborok idején átálltam az akvarellekre, s elég sok munkám született ily módon is.

A művészet iránti érdeklődést megörökölték az unokák is, Károly szerint még többre is vihetik, mint ő. Reméljük, így lesz. Addig is jó egészséget és sok-sok festményt kívánunk még!

Hírek

  • Megjelent a Kárpátaljai Hírmondó legújabb száma

    Megjelent a Kárpátaljai Hírmondó, a Kárpátaljai Szövetség negyedéves folyóiratának legújabb, 2021. tavaszi száma. Elektronikus változata elérhető (és pdf-formátumban letölthető) a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet honlapján IDE kattintva.

  • Színházi programajánló

    Az április 11-től életbe lépő karanténenyhítéseknek köszönhetően a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház ismét mutathat be előadásokat. Igaz, legfeljebb félház előtt, de április folyamán a beregszászi játszóhely mellett Munkácson és Ungváron is fellép a magyar társulat.

  • Magyar támogatással újult meg az ungvári színház

    A Kárpátaljai KultúrKaraván elnevezésű magyar kormányprogram keretében korszerűsödött az ungvári Kárpátaljai Megyei Állami Ukrán Zenés-Drámai Színház teljes színpad-, fény- és hangtechnikája. A projektet Magyarország Kormánya közel 200 millió forinttal támogatta.

  • Elhunyt Törőcsik Mari, a nemzet színésze

    A Kossuth-nagydíjas, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas színésznőt életének 86. évében, hosszas betegség után pénteken hajnalban érte a halál.

Események

Copyright © 2021 KMMI