Kedves, közvetlen, a munkáját szívvel-lélekkel végzi. Nagy türelemmel van a gyermekekhez, igyekszik őket is rávezetni arra, hogy megszeressék, amit csinálnak, ne kényszerből táncoljanak. Szabad idejében szívesen sportol, és a párjával családi fészküket építgetik. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Botos Krisztina, a Kokas Banda népi zenekar táncosa.
– Leginkább a lánykori nevén ismerik, hiszen a méltán híres Kokas Banda tagja. Már gyermekkorában vonzotta a tánc, a népi hagyományok?
– Tiszapéterfalván születtem, nevelkedtem, mind a mai napig ott élek. Édesapám harmonikatanár, jómagam is jártam zeneiskolába, megtanultam játszani, néhány hangszeren de a tánc volt az, ami igazán „megfogott”. A Kokas Banda megalakulása óta a zenekar táncosa vagyok, akkor tizenegy éves voltam, az öcsém, táncpartnerem pedig kilenc. Még kisgyerekek voltunk, amikor elkezdődtek a színpadi fellépések, lámpaláz nélkül táncoltunk, hiszen mögöttünk volt édesapánk, a család néhány tagja. Mi pedig mindent beleadtunk, az első perctől igyekeztünk megfelelni az elvárásoknak.
– Hol tanulta tovább a tánc fortélyait, a koreográfiát?
– Iskolás koromban a helyi Örökség táncegyüttes tagja voltam, Huszti Betti és Csüri Szebasztián voltak a tanáraink, illetve sok tudást szereztünk a Pál Lajos által szervezett táborokban. Később az Ungvári Közművelődési Koledzsben tanultam koreográfiát. Mára a néptánc, a mozgás és a sportolás teszi ki az életem nagy részét. Ezek nélkül el sem tudom képzelni az életemet, a legkedvesebbek számomra a saját: a kárpátaljai, a szatmári, a viski, a nagydobronyi és a a nagypaládi néptáncok. És ahogy minden más szakmát, hivatást, ezt is életünk végéig lehet tanulni. Mindig van valami új, de akkor sem az a legfontosabb, hogy megtanulunk 10-15 lépést, hanem, hogy a lépéseket, a mozdulatokat a saját személyiségünkhöz tudjuk formálni.
– Jó pár éve ön is átadja a tudását, gyermekeket tanít táncolni. Hol kezdte az oktatást?
– 2010-ben fejeztem be a tanulmányaimat Ungváron. A harmadik évfolyamon hétvégenként már tanítottam a Tiszapéterfalvai Művészeti Iskola Napsugár Hagyományőrző Együttesében. Aztán egy ideig a Nagyszőlősi Perényi Zsigmond Középiskola alsósait tanítottam táncolni. Jelenleg a tiszapéterfalvai Napsugár Hagyományőrző Együttesben és a Magyar Népművészeti Iskola Tulipán Tanodájában oktatok, nagypaládi gyerekeket öt csoportban, valamint a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán tanítok.
– Úgy tűnik inspirálja a sok feladat.
– Igen, hiszen nagyon szeretem azt, amit csinálok. A tánc oktatását nem munkaként fogom fel, ezért nem is fáradok el. Minden reggel fél nyolckor kezdek, és amikor meglátom a gyerekeket, eltűnik a fáradtság, sőt, ők adnak erőt, aktivitást egész napra, és mindannyian jól érezzük magunkat.
– Az idősebb vagy a fiatalabb korosztállyal könnyebb?
– Mind a kisebbekkel, mind a nagyobbakkal meg kell találni a közös hangot, parancsszóra nem megy a táncoktatás, rá kell vezetni őket arra, hogy élvezzék azt, amit csinálnak. Eleinte az 1-4. osztályosokat voltak a kedvenceim, de amióta az óvodásokkal is foglalkozom, ők lettek azok. A nagyobbakkal sem nehéz, csak, mint ahogy már említettem, első dolog, hogy megtaláljuk a közös hangot, náluk is el kell érni, hogy szeressék azt, amit csinálnak, mint ahogy én is.
– Belefér a halogatás ebbe a szakmába?
– Nem, sőt azt mondanám, nagyon is pontosnak kell lenni. Édesapám ebben jeleskedik, mindenhová legalább tíz perccel hamarabb érkezik, tehát aki mellette húz le néhány évet, megtanul pontosnak lenni.
– Mindeközben éli a magánéletét is, néhány hónappal ezelőtt bekötötték a fejét. Hol és mikor ismerkedett meg a férjével?
– Kicsit vicces, hogy csupán egy falu választott el bennünket, Csabával mégis az interneten ismerkedtünk meg öt évvel ezelőtt. Később elárulta, hogy ő már járt nálunk kántálni, de én nem emlékeztem rá. A Facebookon beszéltük meg az első randit, majd öt év udvarlás után kérte meg a kezem egy fellépésünk után, aztán természetesen édesapámtól is elkért. Tavaly novemberben házasodtunk össze.
– Olyan esküvőjük volt, amilyennek ön elképzelte?
– Megmondom őszintén, kislány koromban nem álmodoztam a nagy esküvőről. De az, hogy felejthetetlen, csodás esküvőm lett, végtelenül boldoggá tett. Én hozzászoktam a sok alsószoknyás, nehéz népviseleti ruhákhoz és menyasszonyi ruhát is ilyet választottam. Könnyen mozogtam benne, végig táncoltam az egész lakodalmat.
– Építgetik már a családi fészket?
– Egyelőre még nálunk lakunk, de vásároltunk egy házat Tiszapéterfalva központjában, az lesz a mi közös kis fészkünk. Van még rajta tennivaló, a szüleink is sokat segítenek, hogy mihamarabb befejezhessük a felújításokat, és beköltözhessünk. De az élet addig sem unalmas, a keresztlányom, a négyéves Aliz feldobja a hétköznapokat, ő is sokat táncol és énekel, minden érdekli.
– Nagy baráti körük van?
– Nem igazán, szórakozni inkább a családi körben szoktunk. Mivel mi is hárman vagyunk testvérek, elég nagy a família, ha kikapcsolódni vágyunk, azt együtt tesszük sógornőmmel és a férjével, az öcsémmel és barátnőjével. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lennének barátaink, csak velük idő hiányában ritkábban találkozunk.
– Kedves, alkalmazkodó hölgyet ismertem meg önben. Krisztina, ön jó emberismerő?
– Azt hiszem, igen, nem álomvilágban élek, nem hiszem azt, hogy mindenki jó. Eléggé bizalmatlan vagyok. Mindenkivel megtartom a tisztes távolságot, de akit megszeretek, azt közel engedem magamhoz, és hála Istennek még nem csalódtam, tehát jók a megérzéseim.
– Az édesanyja igazán ügyeskezű asszony, a fellépő ruháikat ő varrja, a konyhában is sürög-forog. Ön hogy áll a sütés-főzéssel?
– Valóban édesanyám cipeli a konyha terhét, mi sem vagyunk külön konyhán, ezért egyértelműen sok a dolga. Jómagam tudok főzni, de inkább a mosogatást vállalom, ugyanis bármilyen furcsán hangzik, nagyon szeretem ezt csinálni. Itthon reggelente édesanyám főzi meg a kávét, valószínűleg, ha külön megyünk, ezt a szokást én is tovább viszem a Botos családban.
– Mi a hobbija? Mi az, ami kikapcsolja?
– Nagyon szeretek sportolni. Futni, teniszezés, kosarazni, biciklizni. Ha pedig a házba kényszerülök, festegetek.
– A nyár kellős közepén járunk, és az eddigi részéről sajnos nem igazán van mit feljegyezni. Mit vár a következő hetektől?
– Régebben kikapcsolódás volt számunkra, ha otthon lehettünk, de a jóból is megárt a sok. Hiányoznak a fellépések, hosszú hónapok után a minap rendeztünk először táncházat. A gyerekek még jobban várják a fellépéseket, az azt követő kis bulizásokat, fürdőzéseket. Mi viszont nagyobb utazást továbbra sem tervezünk. Jól esik egy-egy esti séta a faluban már, rápihenünk az augusztusra, mert ha nem jön közbe semmi, akkor már remélhetőleg minden visszakerül a régi kerékvágásba.
