Sokrétű, segítőkész, olyan ember, akire mindig szükség van és mindenütt becsülettel helytáll. Ha kell, rajzol, tanít, helyettesít, lelki és valódi sebeket ápol. Szerény, két lábbal áll a földön, de bármikor kész a változásra. Jó humorérzéke van, ami sokszor átsegíti a nehézségeken. Bátran néz szembe a problémákkal, s ha néha el is bizonytalanodik, hamar összeszedi magát, és kitartó munkával legyőzi a megoldhatatlannak tűnő kihívásokat is. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Bocskor Andrea, a Hollósy Simon Középiskola egészségügyi dolgozója.
– Kezdjük a legelején. Mi szeretett volna lenni az ifjú Andrea, és valóra váltak-e az akkori elképzelések?
– Ungváron születtem egy sportcsaládban, apukám futballista volt a Hoverlában, anyukám teniszezett, nagyapám a sportbizottság elnöke volt. Técsőre hatéves koromban kerültem, mert a szüleim itt kaptak lakást, s már itt kezdtem az iskolai tanulmányaimat. Édesanyám teniszedzőként helyezkedett el, s dolgozik a mai napig. Én Ungváron kezdtem teniszezni, még 5 éves koromban, s idővel az ungvári teniszválogatott tagja, tizennégy évesen pedig ukrán bajnok lettem. A sikerek ellenére sosem akartam profi sportoló lenni, úgy éreztem, ez nem az én utam. Otthon kiharcoltam, hogy nyolcadik után egészségügyi szakközépiskolába mehessek. Nem volt könnyű, a szüleim sportkarriert szántak nekem, én pedig szerettem volna fehér köpenyben kórházba járni, egyszóval mindenképpen az egészségügyben akartam dolgozni. A Beregszászi Nővérképzőbe felvételiztem, a diákévek gyorsan elszálltak, s csak a szép emlékek maradtak. Az internatúrát Ungváron végeztem a sebészeti osztályon, az utolsó hetekben a műtőbe vittek gyakorlatra. Amit ott éreztem, azt úgy írnám le, hogy szerelem első látásra, akkor már pontosan tudtam, hogy jól választottam és műtősnővérként szeretnék dolgozni a továbbiakban. Miután megkaptam a diplomámat, Técsőn néztem állás után. A técsői kórház sebészetén abban az időben készült szülési szabadságra menni az egyik műtősnővér, és én kerülhettem a helyére. Még el kellett végeznem néhány kurzust és tanfolyamot, de nyár végére már dolgozhattam, és elmondhattam, hogy valóra vált az álmom, s a szüleim is megbékéltek a pályaválasztásommal. Azt remélték, hogy majd elvégzem az orvosi egyetemet és sportorvos leszek, de ismét csalódást kellett nekik okoznom. Akkoriban találkoztam a férjemmel és azt mondtam – anya, én most férjhez megyek! És minden szülői ráhatás és tiltakozás ellenére 19 évesen férjhez mentem.
– Mai szemmel visszatekintve, nem bánta meg az akkori döntéseit?
– Nyugodtan kijelenthetem, hogy nem! Mert azt csináltam, amit akartam és szerettem. Csodálatos kollektívába kerültem, abban az időben én voltam ott a legfiatalabb, és egy majdnem teljesen magyar közegbe kerültem. Felkaroltak, tanítottak, fárasztó, kemény, ugyanakkor változatos és érdekes munka volt, még akkor is, ha éjszakákon át nem aludtunk. Huszonöt évet töltöttem ezen a helyen. Ez idő alatt sok minden megváltozott. Miután összeházasodtunk a férjemmel, négy évig laktam az anyósomnál. Ez alatt az idő alatt felépült a házunk, karácsonyra költöztünk be, de csak egy hétig tartott az örömünk, mert szilveszterkor elvesztettem apukámat, aki szinte a kezeim között halt meg. Egy roppant nehéz időszak következett az életemben, mindig is apás lány voltam, sírni csak belül tudtam, mert ez a szakma megkeményíti az embert. Sok halálesetet látsz, s „erősnek” kell lenni, így a könnyek belülről folynak. Nem hónapok, hanem évek teltek el, mire fel tudtam dolgozni a hiányát, mert mi csak hárman voltunk itt, más rokonaink nem voltak. Nagyon összetartó család voltunk, szeretetben éltünk. De az élet ment tovább, a fiam közben négyéves lett, megint munkába álltam, gondoltam, elterelem a figyelmemet a saját bajomról.
– Hogy került az iskolába?
– 2000-ben, amikor a tanintézeteknek lehetőségük nyílt egészségügyi dolgozó alkalmazására, Ambrus Pál, az akkori igazgató kérte, hogy vállaljam el ezt az állást legalább részmunkaidőben, mert nincs olyan, aki magyarul is értene. Elvállaltam, több mint tíz évig dolgoztam két munkahelyen. Hazarohantam az éjszakai műszakból, lezuhanyoztam és irány az iskola. Akkorra pedig már otthon is megsokasodott a munka, állatokat tartottunk és volt egy kis földünk is, amit művelni kellett.
– A városi léthez szokott kislány hogyan viszonyult a gazdálkodáshoz?
– Nem volt egyszerű, bár igyekeztem mindenben segíteni. Ám a segítőkészség nem pótolja a tudást, erről az időszakról számtalan ma már humoros történetet tudnék mesélni. Az anyósom végtelen türelmes asszony, sok-sok szeretettel tanítgatott és terelt a helyes útra. Én is olyan anyós szeretnék majd lenni, mint ő. Amikor az apósom ágynak esett, azt mondta, hogy nem hiányzik már neki a mező, s most mi műveljük azt is. Addigra lassan észrevétlenül gyarapodott a mi állatállományuk, volt 50 csibénk, liba, kacsa, nyúl, de amíg csak a kiskertemet műveltem, nem is tudtam, hogy tulajdonképpen szeretem a földet. Eleinte úgy gondoltuk, bevetjük kukoricával, burgonyával, de évről évre nagyobb helyet kap benne a konyhakert. Sokszor szidjuk a vakondot, a sok fácánt, s felmerül, hogy nem érdemes tovább csinálni, de azért minden évben bevetjük a földet.
– Most már nem dolgozik a kórházban.
– Amikor a fiam felvételizett és táskákat kellett pakolni, hogy legalább három-négy napra elegendő legyen az elemózsia, a kórházban pedig nincs se szombat, se vasárnap, se ünnepnap, a férjem megkérdezte, miért nem választok? Akkorra már sokat változott a kollektíva, egyre nehezebb volt két helyen is helytállni, és úgy döntöttem, a kórházban adom be a felmondásomat.
– Közben belekóstolt egy egészen más jellegű tevékenységbe, évek óta vezeti a református egyház vasárnapi iskoláját, és a hittanórákat.
– Mint már említettem, nagyon nehezen dolgoztam fel édesapám halálát, sokat rágódtam azon, miért történt úgy, ahogyan történt. Aztán volt egy nehéz vetélésem, amikor élethalál harcot vívtam, s amikor úgy-ahogy felépültem belőle, kiderült, hogy intoleranciám van a D-vitaminra, s ismét kórházba kerültem, majd kétoldali tüdőgyulladást kaptam. Soha nem voltam beteges, de akkor minden rám szakadt, s úgy éreztem, emberi segítségnél hathatósabb, erősebb segítségre van szükségem. A férjem családja vallásos, templomba járó, nekem erre valahogy addig „nem volt időm”. A betegségem alatt elolvastam a Bibliát, abban kerestem választ a kérdéseimre, s azt hiszem ebben az igében, „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” meg is találtam. Idővel megkértek, hogy vállaljam el a vasárnapi iskola, majd a hittanórák vezetését. Elvállaltam. Szükség van vallásoktatásra, ahol nem az anyagiaké a főszerep. Pénzorientált világunkban rengeteg a lelkileg sérült gyerek, napi szinten találkozom olyan gyerekkel, akinél ez szinte fizikai tünetként jelentkezik. Fájó hallani, amikor azt kívánja egy gyermek karácsonyra, hogy végre jöjjön haza az apukája. Néhányan úgy érzik, nem értik meg őket a szüleik, vagy esetleg nem is szeretik. Azt mondják, nagyon engedékeny vagyok velük szemben. Meglehet, de nekem az a célom, hogy megnyíljanak felém, el tudják mondani azt, ami bántja őket, hogy megoldást tudjunk találni a gondokra.
– Hogyan szokott pihenni?
– Kézimunkázom, az megnyugtat és kikapcsol.
– Milyen kívánsága lenne?
– Számomra legfontosabb, hogy a családom egészséges, kiegyensúlyozott, békés legyen, mert ha ők jól vannak, akkor én is jól érzem magam, nyugodtan alszom. Nagyon szeretném, ha az unokáim magyar iskolába járnának, magyarul tanulnának, s hogy a kis magyar közösségünk összetartson.
