Becske Adrienn: „…bátran kijelenthetem, hogy ez az a hely, ami az enyém…”

Közvetlen, barátságos, magáról, munkájáról szívesen beszél. A gyerekek, a tanítás tölti ki szinte minden idejét, Szabad óráit családjával és barátaival tölti. Bevallása szerint, a legjobban tengerparton, egy jó könyvvel a kezében tudna pihenni. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Becske Adrienn, a Viski Folkműhely programkoordinátora, a vonós szekció oktatója

– Talán nincs is szebb dolog hagyományainkkal, népzenénkkel foglalkozni, s a megszerzett tudást átadni a felnövekvő nemzedéknek. Már fiatal korában az volt a célja, hogy e szép és nemes pályát válassza?

– Visken születtem, ahol mindig is nagy hagyománya volt a népművészetnek. Én sem maradtam ki ebből, igaz, a zeneiskolában klasszikus hegedűn tanultam, de ezt nem éreztem úgy igazán a magaménak. Az általános iskola befejezése után felvételiztem az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolába klasszikus brácsára. Miután megkaptam a diplomámat, azonnal Magyarországra költöztem. Tizenhat évig éltem Budapesten, zenével egyáltalán nem foglalkoztam.

– Miért döntött úgy, hogy ennyi év elteltével visszaköltözik a szülőföldjére?

– Úgy éreztem, hogy az a közeg, a fővárosi élet nem az én világom, hiányzott a közösség, a sok régi barát. Budapesten egy könyvkereskedésben dolgoztam titkárságvezetőként, és ezért amikor hazaköltöztem, arra gondoltam, nyitok egy magyar könyvesboltot Visken. Ez meg is történt, ám egy ideig még kétlaki életet éltünk, a szüleim dolgoztak a könyvesboltban, de akkoriban ért el bennünket is a gazdasági világválság, ami a mi kis könyvesboltunkat is érintette. De nem adtam fel, és a könyvesbolt mellett nekivágtam Kárpátaljának, és a magyar településeken, különböző rendezvényeken, a piacokon árusítottam a kiadványokat, ám sajnos ez sem működött sokáig.

– Így visszatért a zenéhez?

– Pál István Szalonnáék évek óta tartanak Visken népzenei táborokat. Tudták, hogy én a zeneművészeti iskolában brácsán tanultam, és brácsásból mind a mai napig hiány van, ezért felkértek, próbáljam meg „áthangszerelni” a klasszikus brácsát népire. Nagy kihívás volt ez, felnőtt fejjel vágtam bele. A tizenhat év kihagyás után gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdenem. A klasszikus és népi brácsa között óriási a különbség. Az átállásban Karacs Gyula, a Szalonna és Bandája brácsása segített. Nagyon örülök, hogy belevágtam,, Szalonnáéknak köszönhetően immár én is a népzenészek széles táborába tartzozom, most a Viski Fricskák Zenekar vezetője és brácsása vagyok. Közben, 2016-2017-ben a Petőfi Ösztöndíjprogram keretében az erdélyi Zsobokon tevékenykedtem, ahol a Bethesda Gyermekotthonban voltam kisegítő tanár és programszervező. Miután hazajöttem, Pál Katalin felkérésére a Hagyományok Háza Kárpátaljai Hálózatának a munkatársa lettem. 2018-ban Visken, a folkműhelyben beindult a rendszeres népzeneoktatás. Jelenleg 23 diákom van, és összesen, a zenészekkel és a táncosokkal együtt, nyolcvan tanulóval büszkélkedhetünk.

– Tehát megvolt önben a kitartás.

– Szerintem, ezt hívják küldetésnek. Már Budapesten éreztem, hogy én annál, amit ott végzek, sokkal többre vagyok hivatott. Mint ahogy már mondtam, itthon sem találtam meg azonnal a helyem, de szerencsére három éve igen, jó háttérrel, kiválóan működik a népzenei oktatás. Bátran kijelenthetem, hogy ez az a hely, ami az enyém, és el sem tudnám képzelni, hogy mással foglalkozzak.

– Sok tanítványa van, s a zeneoktatáshoz is nagy türelem szükséges. Ön türelmes?

– Igen. Amikor úgy érzem, mindjárt elszakad a cérna , valahonnan plusz energiát kapok, és kedvesen, mosolyogva, kis humort belecsempészve az órába, folytatom a munkám. Tudjuk, hogy a gyerekek néha csintalanok, vagy nem úgy figyelnek, mint ahogy azt mi, pedagógusok elvárnánk, de az elsődleges célunk az, hogy jól érezzék magukat. A képességeikhez mérten szervezem őket csoportokba, ígynem lehet baj, mindenkinek van sikerélménye, ami azt eredményezi, hogy szívesen jönnek a foglalkozásokra.

– Kicsit más vizekre evezve. A kislányával együtt jött haza…

– Igen, Mónika ötéves volt, amikor hazaköltöztünk. Most már nagylány, 15 éves, friss konfirmandus. Természetesen már kiskorában beleoltottam a népzene szeretetét, táncol és énekel. Viszont úgy látom, neki nem ez lesz a küldetése, de ez nem is baj, csinálja majd azt, amit szeret. Felvételt nyert a Debreceni Református Gimnáziumba, így szeptembertől már ott fog tanulni. Ez új helyzet lesz mindkettőnk számára, de ez az élet rendje, a gyereket el kell engedni, hogy majd visszatérhessen.

– Milyen közös, anya-lánya programokat szoktak szervezni?

– Egy portán lakunk a szüleimmel, s be kell vallanom, hogy a konyhában édesanyám vállalja a munka nagyját. Viszont, amikor van egy nagyobb alkalom, ünnepség, akkor én és a lányom együtt készítjük a salátákat, mindketten fontosnak tartjuk az egészséges táplálkozást. Emellett szeretünk együtt vásárolni. Én igazából nem vagyok divatkövető, azt veszem fel, ami jól áll, és amiben jól érzem magam. Szoknyapárti vagyok, és sokszor kikérem a lányom véleményét, hogy milyen felsőt vegyek fel, ő az én divattanácsadóm, és megszívlelve az ajánlatát, valóban harmonizál, amit viselek.

– A jó alak megtartása érdekében az egészséges táplálkozás mellé csatlakozik a sportolás is?

– Hetente háromszor mehetnék tornázni. Amikor nagyon elszánt vagyok, akkor kétszer élek is a lehetőséggel, de olyan időszak is van, amikor az egynek is örülök. Tehát nem mondom, hogy annyira szeretem a tornát, az eredményt viszont annál inkább, ezért ha van időm, sportolok kicsit.

– Amikor elköltözött, gondolom, hagyott itthon gyerekkori barátokat. Az eltelt évek alatt mi minden változott? Ugyanazok a barátai várták?

– Valóban nagy baráti társaságot hagytam magam mögött, és amikor hazajöttem, azt gondoltam, minden ott folytatódik, ahogy akkor abbahagytuk. De szembesülnöm kellett azzal, hogy ez nem így van, mint a brácsázást, ezt is újra meg kellett tanulni Ám a kimaradt idő ellenére, a kemény mag összetart, a „viski jányak” megmaradtak, ők a gyerekkori barátnők, akikkel a mai napig szervezünk közös programokat, együtt szülinapozunk, névnapozunk. Legutóbb május éjszakai bulit tartottunk, de lesz nyárköszöntő összejövetelünk is, tehát ha szórakozásra vágyunk, biztosan találunk módot arra, hogy ezt meg is tegyük.

– Kiderült, hogy sok helyen járt már, élete során rengeteg emberrel volt szerencséje megismerkedni. Jó emberismerőnek tartja magát?

– Mások azt szokták mondani, hogy naiv vagyok. Én inkább úgy mondanám, mindenkiben igyekszem meglátni a jót, a pozitív tulajdonságokat, soha nem koncentrálok a rosszra. Ez a mindenáron jónak látás nyilván hoz néha olyan pillanatokat, amikor csalódok, de ezt sem bánom, mert inkább érjenek csalódások, de nem vagyok hajlandó állandóan a ettől félni, és ezért bezárkózni. Nem vagyok haragtartó, de ha mégis megharagít valaki, azzal a személlyel már minden kapcsolatot megszakítok.

– Van hobbija?

– A munkám egyben a hobbim is, ezért nem is gondolok arra, hogy más kevtelést válasszak. Szeretek olvasni, korábban többször is kézbe vettem egy-egy jó könyvet, de most is, ha van egy kis szabad időm, akkor kifekszem a napra, kikapcsolom a telefonom, és belekezdek egy jó könyv olvasásába.

– Ha egy nagyobb összeghez jutna, például nyerne a lottón, a világ melyik részére utazna el szívesen a lányával?

– Imádom a tengert, a homokos tengerpartot, a pálmafákat, szikrázó napsütést, az ízletes koktélokat. Igaz, ezeket eddig csak képeslapokon láttam, de ha nagyobb összeghez jutnék, mint ahogy mondta, biztosan ilyen helyre utaznánk, legalább három hétre.