Amiben Kárpátalja régóta nagyhatalom – Barangolás a vidék ragadványneveinek világában (1.)

Gondolatban csak körbe kell nézni ismeretségi körünkben, s máris megállapíthatjuk, hogy a ragadványneveket tekintve mi, kárpátaljai magyarok, nagyhatalomnak számítunk. Könnyű belátni, a hivatalosan antroponimának nevezett nyelvi képződményt sok esetben maga az élet kényszerítette ki.

Gáton, ebben a közel háromezer lelkes faluban a Kacsó, a Lőrincz, a Bak, a Király a Jaró, a Heé, a Bakos, a Pallagi, a Bahus dinasztiák képviselői a község lakosságának közel a felét adják. Így aztán a megkülönböztető nevek használata nagyon is indokolt, az élet természetes velejárója. Ugyanígy Nagydobronyban, ahol a Szanyik, a Hidik, a Balogok, a Molnárok, a Katonák, a Rátik, a Heték vannak óriási többségben, vagy Dercenben, ahol a helybeliek jelentős része ma is a Fodor, az Iván, az Orosz, a Máté, a Bíró vezetéknevet viseli. A helységgel szomszédos Fornoson minden második személynek Kukri a vezetékneve, így kézenfekvő, hogy ezekben az esetekben a vezetéknév és a keresztnév már nem ad elégséges táppontot a szóban forgó személy gyors beazonosítására, hisz az említett falvak egyikében-másikában legalább egyszerre tíz Bak András vagy húsz Szanyi János élt. De róluk majd később.

A kárpátaljai falvak többségében, ahol a lélekszám ritkán haladja meg a kétezer főt, az ott lakók effajta megkülönböztetésre első pillanatra talán nem is lenne szükség. Persze akad jó néhány kivétel, például akkor, ha a községben sok a Tóth, a Kovács, a Kiss, a Molnár, a Varga stb. vezetéknevű.

Izgalmas a kérdés, hogy az egyénre szabott megkülönböztető név miért éppen a múlt század közepétől kezdődően terjedt el rohamos gyorsasággal vidékünkön. Persze volt ennek előzménye is, így nem szabad ráfogni mindent a kettős vasfüggönnyel való elzártságunkra, ennél sokkal egyszerűbb az ok. Tapasztalatom szerint a ragadványnév elsősorban azt jelzi, hogy minden személy fontos a közösség számára. Számon tartják, s ha az egyénre ráragasztott megkülönböztető jegy néha sértőnek, bántónak, durvának is tűnik, legfőképpen arra szolgál, hogy viselője nyomban beazonosítható legyen. Egyébként ebből a szempontból kétfajta ember létezik. Vannak, akik ezt személyiségük fontos tartozékának tekintik, s akadnak olyanok is, akik igyekeznek nem venni tudomást róla. Ugye, valamennyien ismerünk olyan személyt, aki többnyire ragadványnevén mutatkozik be, s vidékünkön nemegyszer az is előfordult már, hogy valakiről csak a koporsója feliratából derült ki, hogy hajdanán voltaképp miként is anyakönyvezték.

Ragadványnevet – írásunkban következetesen kerüljük a gúny- illetve csúfnév szavak használatát, mert az szerintünk egy felületes szemléletmódot tükröz – nálunk elég hamar kap az ember. Aki Kárpátalján született, mondjuk a múlt század ötvenes éveiben, az már kisiskolás korában, vagy még hamarabb. Az idősebbek még jól emlékeznek rá, az alsó osztályokban sok esetben a társak csak az illető vezetéknevét forgatták ki, legtöbb esetben lerövidítették. Így lett a Kovácsból Kovi illetve Kokis, a Tökeyből Tökös, a Szofilkánicsból Szofi, a Bundovicsból Bundi. A nagyhajúból pedig Loboncos, a csücsöri szájút Potykának szólították. A közösség hamar felfigyelt az illető belső tulajdonságaira is. Az alamuszi emellett sunyiságra hajlamos osztálytárs például hamar megkapta a Muszmusz nevet. Az erősen duci leányzót osztálytársai időnként Kistankként emlegették, de tették ezt oly természetes közvetlenséggel, hogy az, ha éppen hallotta, nem haragudott érte.

Igazából a ragadványnév gyakran már kora gyermekkorban az illető társává szegődött. Ha éppen a beszélni tanuló kisgyerek nem tudta kimondani a számára fontos szót, amelyet selypítve sokszor elismételt, akkor a Jóskából így lett Jakka, a Sándorból Sankó, a Gyulából Gyusza. De valószínűleg így keletkezett a Szopi és a Mufi (Nyuszi) név is.

Ha jobban elmélyedünk benne, megtapasztaljuk, hogy a ragadványnevek világa sajátos és izgalmas terület, ahol az egyszerű emberek fantáziája szárnyra kel és az eredeti ötleteknek a sajátos megfigyeléseknek, a meglepő elnevezéseknek se szeri, se száma. Emellett tetten érhető a közösségnek a világra való nyitottsága is.

Bevallom őszintén, amikor írásomhoz gyűjteni kezdtem az anyagot, elsősorban az a gondolat vezérelt, hogy megállapítsam: a ragadványnevek világa a meghatározó személyiségi jegyeken túl mennyire tükrözi az adott kort. Előre elárulhatjuk, hogy a névadás olykor nagyon is érzékenyen reagál a mindennapi és tágabb valóságra.

Ugyan miért nevezték el az egyik beregvidéki kisfaluban a katonaságtól frissen leszerelt legényt Dzsombénak? Valószínűleg azért, mert ugyanolyan katonai zubbonyban járt, és ugyanolyan pökhendien viselkedett, mint a tévéhíradóban olykor feltűnő afrikai államfő. De Fidel Castro, Kis Sztalin, Gagarin vagy Csegevara nevű egyén körünkben ugyanúgy megtalálható volt, mint például az akkori amerikai elnök, Truman, vagy a szintén USA-ban élő jellegzetes frizurájú békeharcos, Angela Davis. Pap Endréből könnyen válhatott valaki Papandreuvá (egykori görög miniszterelnök), mint ahogy az Csongoron meg is történt. Kárpátalján az egykori kisgazdapárti politikus Torgyán Jóska több személyben továbbra is köztünk él.

A korabeli rajzfilmek ebből a szempontból is kimeríthetetlen forrásnak bizonyultak. Gondoljunk csak arra, hogy hány ismerősünket nevezték el hamarjában Turpi(úrfi)nak, Mardelnek, Manócskának, Mazsolának, Gumimacinak, Doktor Bubónak, Mézga Gézának, vagy éppen Máris szomszédnak. Sokakat megihlettek a tévésorozatok. Így kapták meg ismerőseink a Klossz kapitány, a Stirlic őrnagy, a Kodzsek, a Dzsoki, a Viharlovag, a Betmen, a Danglár, a Tenkes, a Liliomfi nevet. Ha valakit dölyfös természetűnek talált a helyi közösség, őt természetesen a Döbrögi névvel illették, aki folyamatosan építkezett, az lett a helyi Petrocselli.

A képen: Csegavara, Torgyán, Dzsombé és a többiek. Molnár-Kovács Dorottya illusztrációja

(Folytatjuk)