Rajkó Balázs: „…itt megtanultam a poharat félig telinek látni”

Beszédes, barátságos, közvetlen. Akárcsak a hétköznapokban, a munkáját tekintve is laza, viszont maximalista. Amihez hozzálát, azt igyekszik tökéletesen végigvinni. Hobbija a munkája, a barangolás, új dolgok felkutatása, érdekes emberek megismerése. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Rajkó Balázs, a Pulzus Rádió önkéntes munkatársa, a TV21 Ungvár riportere.

– Magyarországi, pontosabban nagykanizsai, de közel két évtizede Beregszászban él. Miért döntött úgy, hogy ide költözik?

– A szerelem hozott Kárpátaljára tizenhét évvel ezelőtt. Budapesten ismerkedtem meg a feleségemmel, Vass Magdolnával, a beregszászi teátrum színművészével. Akkor a Budapesti Új Színházban dolgoztam, ott találkoztam először a beregszászi társulat tagjaival. Egyszer egy egész nyarat végigutaztam velük, Kisvárdától Zsámbékig, és már akkor tudtam, hogy komolyak a szándékaim Magdival. Ezt el is mondtam neki, és egy pillanatig sem volt kérdés, hogy követem őt, vagyis Kárpátaljára költözöm annak ellenére, hogy dunántúliként gyakorlatilag semmit sem tudtam erről a vidékről.

– Tehát feladta a budapesti állását?

– Igen, de a házasságkötésünk után nem itt kezdtem el dolgozni. Úgy gondoltuk, Budapest elég messze van az ingázáshoz, ezért közelebb, Nyíregyházán próbálkoztam. Sikerrel jártam, a Móricz Zsigmond Színházban kaptam állást, ügyelőként tevékenykedtem. Aki nem tudná, az ügyelői munka nem egyszerű, előadás előtt az ő feladata átnézni a színpadot, hogy minden a helyén van-e, rendben van-e a díszlet stb., komoly döntéseket is kell hozni, tehát igen felelősségteljes feladat. Korábban Gór Nagy Mária színi tanodájában egy évig tanultam, nagyon jó volt az az egy év arra, hogy közelebbi betekintést nyerhessek a színház világba. Később az Új Színház színészképző stúdiójában fejlesztettem tovább a tudásomat, viszont úgy éreztem, nem a színpad az, ami nekem való, inkább az előadás irányítása, ügyelése, ezért is örültem a nyíregyházi munkának.

– Gondolom, nem volt egyszerű egyeztetni a munkát a magánélettel.

– Nem. Évekig ingáztam, volt olyan, hogy csupán fél órát töltöttem a családommal, és rohantam is vissza. Most már biztos nem vágnék bele ilyesmibe. Furcsa házasság volt a mienk, hamar megszületett a kislányunk, Anna, és én sajnos csak „hétvégi apuka” voltam. Kevés időt töltöttem a gyermekemmel, de szerencsére azok az évek nem tettek kárt, nagyon jó a kapcsolatom a lányunkkal.

– Hamar beilleszkedett a beregszászi életbe?

– Öt évvel ezelőtt éreztem úgy, hogy beregszászi vagyok. Az azelőtti évek alatt, ha itt voltam, szinte csak otthon tartózkodtam, gyakorlatilag senkit nem ismertem, őszintén megvallva nem is figyeltem másra, csak a családomra. Akkor jött a fordulat, amikor Birta Zoltán, a Pulzus Rádió főszerkesztője megkeresett, és azt mondta, mivel neki nagyon tetszik a hangszínem, szívesen hallaná a rádióban. Műsorvezetői állást ajánlott fel, emellett több reklámban is a feleségem és az én hangomat hallják. Attól kezdve tárult elém Beregszász, a Beregszászi járás, Kárpátalja. Ezután alakultak ki ismeretségek, majd barátságok.

– Tehát egyre több itt élő embert ismert meg. Sok barátság született?

– Mára valóban elmondhatom, hogy rengeteg ismerősöm van, de barátom nem sok. Viszont örömmel tölt el, hogy van olyan barátom, akire bármikor, bármilyen helyzetben számíthatok. És őszintén bevallom, nagy baráti társaságra már nem is vágyom, hiszen tizenkilenc éves koromban kerültem Budapestre, a színházi világban nem volt unalmas az élet. De most, közel a negyvenöthöz úgy érzem, így a legjobb, ahogy most élek, csöndben a családdal, értékes barátokkal és sok ismerőssel.

– Jó emberismerőnek tartja magát?

– Gyakran gondolom magamról: az vagyok, de mivel alapból azt feltételezem, hogy az emberek jót akarnak, előfordul, hogy melléfogok. Ilyenkor megkapom a feleségemtől: naiv vagy drágám!

– Csalódással töltik el az ilyen esetek?

– A csalódás olyan csajos dolog, én inkább félreértésként élem meg. Amikor azt hiszed, mindenki mindent ért, majd kiderül, hogy apróságokon mégis elcsúszik a dolog, az kínos, ezért fontos, főleg a munkában, az alaposság. Inkább rákérdezek mindenre ötször. Személyekkel kapcsolatban inkább felismerések, rácsodálkozások voltak, vannak és lesznek.

– Haragtartó?

– Nem. Nincs értelme, a harag felemészti az embert, bár szerencsére az igazi nagy konfliktusok elkerültek, a magánéletben is.

– Szokott halogatni?

– Már-már legendás halogató vagyok. Szeretem, ha összeállnak bennem a dolgok, és csak utána kezdek bele bármibe. De amúgy is a határidő a legnagyobb inspiráció, vagy nem?

– Hogy áll a pontossággal?

– A színház, ha alázatosan csinálod, akkor pontosságra nevel, de nem feltétlenül várom el másoktól, hogy pontosak legyenek. Viszont, a kommunikáció hiányából adódó pontatlanság az már akár fel is dühít.

– Rólunk, született kárpátaljaiakról azt mondják, megtanultunk több lábon állni, hiszen az itteni élethez ez szükséges. Ha most arra gondolok, hogy nemrégen játékmesterként is bemutatkozott, ez is arra utal, beilleszkedett a helyi környezetbe, életvitelbe.

– Tulajdonképpen igen. A Felvi.ua című előadás a Fedák Sári Kulturális Központban került bemutatásra segédszínészek közreműködésével. Bár közel érzem magamhoz a rendezést, nem vagyok rendező, így ötletgazdaként, játékmesterként igyekeztem segíteni a fiataloknak az előadás színpadra vitelében. Még az Új Színházban voltam, amikor Gosztonyi János stúdióvezető tanárunk nekem és Barnák Lászlónak – aki most a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója – mondta, hogy csináljuk meg a jeleneteket a színészmesterség vizsgára, mert nekünk van rá „szemünk”. Tehát a tanár úr ösztönzésének köszönhetem, hogy képes voltam a segédszínészekkel együtt megcsinálni a Felvi.ua-t. A fiatalok olyannyira tudták, mit akarok, hogy tulajdonképpen elég volt jól menedzselni az előadást.

– Mivel foglalkozik még? Mi tölti ki a mindennapjait?

– Két évvel ezelőtt a TV21 Ungvártól egy érdekes és számomra izgalmas felkérést kaptam, miszerint csináljak egy olyan magazinműsort amiben otthon érzem magam. Örömmel kaptam az alkalmon, hiszen a színház mellett, a média is érdekel, az emberekkel való ismerkedés, a kommunikáció. Mára már két műsorom is van, az első az Azért jöttem ide című volt, amely régi mesterségeket és foglalkozásokat mutat be. Aztán tavaly tavasszal jött a gondolat, csináljunk saját gyártású turisztikai műsort. Nekem ezzel kapcsolatban volt egy jó ötletem, mégpedig a gyermekkoromat felidéző Másfélmillió lépés Magyarországon című műsor, amelyben végigjárták egész Magyarországot, faluról falura. Most én is ezt próbálom kivitelezni, a műsor elején meg is kérdezem: Önöket mi tartja vissza attól, hogy bejárják Kárpátalját? És most nem a Sipot vízesésről, a Vereckei hágóról vagy a munkácsi várról beszélek. Hanem olyan kis falvakról, mint Hetyen, Csonkapapi, Beregsom vagy Tiszacsoma, ahol például Szent István ereklye van. Ezeket a kis ékszerdobozokat keressük fel, és próbáljuk bemutatni. Ez az, amit én nagyon szeretek, és szeretettel csinálok, mert jómagam is kíváncsi vagyok ezekre a dolgokra, széles látókörrel rendelkezem, és, ahogy mondják is, a jó téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte.

– Ha megkérdezném, mi a hobbija, milyen választ kapnék?

– Nem kérdés, a munkám. Korábban a színházzal is így voltam, aztán a rádiózás, most pedig a televíziózás egyben a hobbim is. Ugyanis azzal foglalkozom, amit szeretek, és olyan szerencsés ember vagyok, hogy tulajdonképpen mindig azzal foglalkozhattam, ami igazán érdekelt. Nagyon szeretek utazni. Ha nyernék a lottón – amúgy nem lottózom –, akkor csak utaznék. Érdekelnek az apró helyek, itthon és a nagyvilágban is. A piacok nagyon klassz terepek, ott lehet megismerni, milyen helyen is vagy a világban, nem egy tengerparti hotelben. Persze ki mit szeret. Én szeretem kicsit otthon érezni magam, bárhova megyünk, hisz Tamási Áron is azt mondta: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

– Bár pár éve immár beregszászinak tartja magát, mégis az érdekel, külföldiként milyennek látja Kárpátalját?

– Kárpátalja a kiaknázatlan lehetőségek földje. Ami nekem meghozta a pozitív változást az életembe, az az, hogy itt megtanultam a poharat félig telinek látni. Úgy gondolom, mindenkinek meg kellene ezt tanulnia, mert szerintem panaszkodás nélkül sokkal könnyebb az élet.