Írta: Csuha Ivett | Forrás: KISZó | 2020. szeptember 14.
Hájas István Nagyszőlősön született, ott is nőtt fel. Családjával jelenleg édesanyja szülőházában él Bátyúban. Fafaragás szakon végzett az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolában. Sokoldalúsága itt nem ér véget, hitoktató, levéltáros, presbiter és jegyző, illetve házi bibliaórát is vezet.
Hájas István nem tartja magát hivatásos művésznek, ám a hobbiszintnél valamivel szorosabb a kapcsolata a festészettel. Mint mondja, a művészet volt az első, ami helyet követelt az életében.
– Aztán történt egy nagy változás. Katonaság után elkeveredtem Tiszanagyfaluba, egy református ifjúsági táborba, ahol ifj. Zimányi József közvetítésével addig soha nem tapasztalt módon érintett meg Isten igéje, és átformálta az életemet. Ettől kezdve az Úr szolgálata lett az első. Hitoktató lettem, ma is azt tartom fő hivatásomnak.
2005-től a Kárpátaljai Református Egyházkerület Levéltárának és Múzeumának levéltárosa, 2013-tól az intézmény igazgatója vagyok.
– Mióta alkot?
– Már gyerekként sokat rajzoltam, amennyire emlékszem, általában golyóstollal. Egy családi anekdota szerint a lovat a hátsó lábánál kezdtem el rajzolni. Látogattam az iskolai szakkört, ám a komolyabb alkotások inkább a szakközépiskola éveire tehetők. Emlékszem, ahogy első évfolyamos diákként állok a Korjatovics téren, és az ungvári várat festem. Előfordult, hogy hazafelé menet találtam egy eldobott rózsabimbót, ebből is lett egy sajátos kompozíció. A „miértről” Jeremiás próféta jut eszembe, aki csontjaiba rekesztett tűznek mondja az ige szolgálatát, aminek nem lehet ellenállni. Úgy gondolom, a festészetben is van egy ilyen belső kényszer.
– Mitől lesz önre jellemző egy-egy alkotás? Mi inspirálja?
– Volt, aki azt mondta, hogy harsány színeket használok, mások szerint nem eléggé. Ennek oka lehet, hogy nem igazán illeszkedek bele a szűkebb pátriánkra jellemző, úgynevezett kárpátaljai impresszionizmusba. Nagyon szeretem ezt a stílust, ám nem tudok úgy festeni. Valószínűleg azért, mert soha nem tartoztam egyik művészeti társasághoz sem, kevés ráhatás ért ebből az irányból.
Én inkább a realizmust érzem közelebb magamhoz, egy pici romantikával fűszerezve.
Talán még mindig érezhető az örmény származású Ajvazovszkij hatása, aki nagyon sokáig egyetlen példaképem volt.
Sokszor a közvetlen környezetemben látom meg a szépet. Általában azt festem, ami megfog a témájával, színvilágával, de van, hogy a kihívás indítja el az alkotói folyamatot. Nem olyan régen Tibor öcsém kérésére „elkövettem” egy másolatot van Gogh egyik napraforgós csendéletéről. Nagyon élveztem. Érdekes feladat volt keresgélni a színeit, beleilleszkedni az ecsetkezelésébe.
– Mit szeretne átadni a művein keresztül?
– Az élmény, a rácsodálkozás lassan már feledésbe ment érzését. Nem a művészet fogja megváltani a világot, de elviselhetőbbé, élhetőbbé és szerethetőbbé teheti. Az én életem egészen biztosan sokkal szegényebb lenne a színek harmóniája nélkül. Az első nagyobb önálló kiállításomat a reformáció 500. évében,
a Beregszászi Református Egyház gyülekezeti termében szervezhettük meg Taracközi Ferenc tiszteletes úr jóvoltából, ahol 50 képet állítottam ki, hálával a megélt 50 évemért. Nagy élmény volt számomra.
– Avasson be az alkotás folyamatába.
– Nem vagyok a spontaneitás híve, szeretem aprólékosan megtervezni a képeimet. Egy ideje a kompozíciót is ecsettel, színnel vázolom fel. Ezt nehezebbnek gondolná az ember, de nagyon praktikus, mert ha nem tetszik, ami alakul, egy oldószeres ronggyal letörlöm, és újrakezdhetem. Addig dolgozom rajta, amíg minden részletével meg vagyok elégedve.
– Van olyan téma, amihez szívesen visszatér?
– A lovak szeretete megmaradt. Szabadon vágtató, vagy szekérbe, hintóba, pusztaötösbe fogott paripákat mindig szívesen viszek vászonra. A csendéletek közül visszatérő a pipacs, a bazsarózsa és a napraforgó. Néha kacérkodom a portréfestéssel is. A tájképek közül örök kedvenc a naplemente, erdőrészlet patakkal és a tenger.
Mostanában több utcarészletet, városképet is festettem. Kísérletező alkat vagyok.
Sok mindent beterveztem mostanában, akár a megszokottól eltérő dolgokat is, reméljük, lesz időm megalkotni őket.
Egy ideje nagy népszerűségnek örvend a nádsípfaragás a Nagyberegi Tájház programjai között. A náddal való munka, a faragás, a formázás művészete, a precíz vágások türelemre tanítják a fiatalokat. Nem volt ez másképp az elmúlt alkalommal sem.
Tíz festőművész részvételével Tavaszi Beregszász – 2024 elnevezéssel nemzetközi plein airt szerveztek a Vérke-parti városban. A festőtáborban született művek kiállításának megnyitójára ma délelőtt a városi művelődési ház előterében került sor.
A Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (MÉKK) szervezésében, az Együtt folyóirat szerzőinek, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagjainak közreműködésével április 16. és 19. között a XV. Együtt Írótábor – Kárpátaljai Magyar Irodalmi Napok programsorozat keretében ismét elindult az irodalmi kara...
A Vérke-parti városból származó Beregszászi Olga művésznő Budapesten évek óta nagyszabású jótékonysági koncertet szervez több művésztársának közreműködésével és számtalan barátjának segítségével, melynek mottója „Száz perc száz emberért”. Az ebből származó adományokat aztán a művésznő, Beregszász dí...
