Demográfia

Kárpátalja, illetve a kárpát-medencei magyar és német lakosság megtizedelése 1944-1953 között
Írta: Dupka György   |   Kiadás éve: 2009

EMLÉKEZÉS A SZTÁLINIZMUS ÁLDOZATAIRA
(Trianoni Szemle – Harmadik évfolyam, 2011/1 . szám)

„A XXI. századba lépve addig nem tekinthetünk optimistán a jövőbe, amíg nem tudunk számot adni a XX. Századi eseményekről. Az én korosztályom talán esti beszélgetésekkor hallott arról, mi történt az első és a második világháborúban, hogyan élték meg hozzátartozóink a hadifogoly lágereket valahol Szibériában. Az eseményeket úgy tudjuk feldolgozni, ha helyükre tesszük a dolgokat. Ez az a munka, amit immár húsz esztendeje próbálunk közösen végezni, és ennek egyik állomása a mai találkozó is.”

– Tóth Mihály, a Szolyvai Emlékpark-bizottság elnökének bevezető szavai voltak ezek a kárpátaljai magyarság 66 évvel ezelőtti kálváriájáról, a „Nem mondhatom el senkinek…”című beregszászi konferencián.

1 MATKOVITS KRETZ ELEONÓRA, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének elnöke vitaindító előadásában vázolta szervezetének eddigi tevékenységét a „malenykij robot” kérdéskörével kapcsolatosan. Felkeresték a Donyec-medencében lévő egykori szénbányákat, munkatáborokat, rabtemetőket, lerobbant gyárakat, ahol a jóvá tételi munkára hurcolt magyarok és németek raboskodtak, ill. rabszolgamunkát végeztek. Az ott tapasztalt élményekről, a korszakot kutatók dolgozataiból háromnyelvű (magyar, angol, német) gyűjteményes kiadványban számoltak be.

2 Pécsett 2009-ben nemzetközi konferenciát is szerveztek, Strassburgban EU-s képviselőkkel találkoztak s a sztálini munka táborokba elhurcoltak sorsáról tájékoztatták őket.

Terveik között szerepel újabb kötet kiadása a túlélőkkel készített interjúkkal, ill. bibliográfia összeállítása a Magyarországon fellelhető emlékhelyekről. Együtt működő partnerekkel, Gulag-kutatókkal állnak kapcsolatban a Kárpát-medencéből: magyarországi, felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, vajdasági, ausztriai, németországi civil szervezetekkel, kutatókkal. Vállalt feladataik széles körű terjesztésében nagy szerepet tulajdonítanak a médiának. Az előadó részletesen szólt a Kárpát-medencei magyarok és németek elhurcolásáról a sztálini munkatáborokba. Megjegyezte, hogy a „malenkij robot”-ról nem készült még se játékfilm, se Nobel-díjas regény, a szakirodalom is szűkmarkúan kezeli történetüket.

A Kárpát-medencei civil lakosság Szovjetunióba való elhurcolását három csoportba lehet osztani: hadifogolylétszám kiegészítés; etnikai tisztogatás; a németek, ill. az emberek németként való elhurcolása. Hadifogolylétszám kiegészítés. Az eddig fellelhető szakirodalmakban szereplő adatok szerint 230–250 ezer férfi került ilyen módon a Szovjetunióba a korabeli Magyarország területéről (172 ezer km2). Budapest elfoglalása után begyűjtötték többek között a 14-50 év közötti katonaviselt és levente kiképzésben részt vett fiúkat, férfiakat. Vitték a postásokat, vasutasokat, rendőröket, buszosokat – mert egyenruhájuk volt! A civilekre meghalt magyar és német katonák egyenruháit is ráhúzták igazolásképpen.

Egy dolog volt fontos: a létszám. Vitték az embereket (13 évest is!) utcáról, óvóhelyről, gyárakból… Etnikai tisztogatás. A szomszédos Szovjetunióval szövetségre lépett vagy átállt országok területén a tömeges elhurcolásokat igyekeztek a magyar lakosság eltávolítására, megfélemlítésére, vagyis a magyar kérdés megoldására is felhasználni. Néhány kiragadott példa. Romániában a román csendőrök ezerszám szedték össze a nőket, férfiakat, gyerekeket. (A Maros-Torda vármegyéből halál táborba elhurcolt 4000 magyar között 450 kiskorú volt.) A románok a magyarokkal és a németekkel fizettek Oroszországnak jóvátételt. A Vajdaságban helyi haláltáborok, gyűjtő lágerek létesültek: halálra éheztetés, azonnali kivégzések, kínzások. A szerb partizánok kegyetlenkedése minden képzeletet felülmúlt.

A németek, ill. az emberek németként való elhurcolása, akkori szóval deportálása, internálása. A következő gyűjtőhelyek váltak ismertté 10 zónában: Romániában 6, Magyarországon 2, Jugoszláviában 2 (Zombor, Belgrád). Pontos ütemterv készült: az „akciót” 1944 decembere és 1945 februárja között bonyolították le, amikor is a tizenhat ötven év közötti német lakosságot kellett begyűjteni. A Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken 551049 főt vettek számba: 240036 fiú/férfi; 310613 lány/asszony. Románia: 421844 fő; Jugoszlávia: 73572 fő; Magyarország: 50292 fő; Csehszlovákia: 4250 fő; Bulgária: 1089 fő. A végén 112480 németet indítottak útnak a statisztikák szerint, ami kétséges. Ha 5677 vagon volt és ebből 309 az őrségé (ill. a felszerelésé, élelmiszeré) volt, akkor csak 20-an lettek volna egy vagonban, de a tanúk emlékei szerint 35–45 fő „utazott” egy vagonban. A Sztálin által 1944. december 16-án aláírt 7161. számú határozat 6. pontja értelmében több százezer ártatlan ember kényszermunkára történő elhurcolása történt meg a szövetséges hatalmak egyetértésével.

3 A szovjet hadifoglyoknak és az internáló táborokban sínylődőknek a békekötés sem hozott megoldást. Egyrészt nem foglalkoztak velük, másrészt a Szovjet unióra bízták, hogy mikor engedi el őket (1947-48 között 100 ezer, majd 85 ezer főt, 1949-ben 5055 főt, 1950–53 között 25 ezer főt). Otthon jogfosztottként kezelték ezeket az embereket. Romániában például igazolást, bizonyítványt tilos volt kiállítani számukra, hogy lágerekben voltak. Hadiellátást, kártérítést nem kaphattak. A 15 milliós Magyarország területéről kb. 300 ezer főt (a Kárpótlási Hivatal adatai alapján 500 ezer főt) hurcoltak el malenkij robotra, kényszermunkára, hadifogoly- és internálótáborba. Tették ezt a kollektív bűnösség jegyében, megsértve az emberi jogokat, megsértve a szövetséges hatalmaknak az Atlanti Chartában is megfogalmazott – a Szovjetunió által is aláírt – elveket. Az emberirtást maga a szovjet-szocialista rendszer okozta. A szövetséges angolszász hatalmak szemet hunytak mindezek felett. (Miként a lengyelek Katynban történt mészárlása felett is.)

DR. BOGNÁR ZALÁN történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa A hadifogság és annak a második világháború alatt érvényben lévő nemzetközi jogintézménye című dolgozatában tüzetes elemzés alá veszi a hadifoglyok státuszát és a hadifogságra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat, amelyeket a 19. század végén és a 20. század elején fogadott el az európai országok nagy többsége.

„A hadifoglyok helyzetére vonatkozó nemzetközi előírásokat először az 1899-es, majd a megkezdett munkát folytatva az 1907-es hágai békekonferenciákon határozták meg. Az 1907. október 18-án, Hágában létrejött ťA szárazföldi háború törvényeiről és szokásairólŤszóló egyezményben először rendezték nemzetközileg a hadifoglyok jogállását.” Értelmezi az 1929. évi, a hadifoglyokkal való bánásmódról szóló genfi konvenciót is. Tájékoztat arról is, hogy „a második világháború eseményei, a hadifoglyokkal történő bánásmódban szerzett rossz tapasztalatok és visszásságok arra az elhatározásra bírták a nemzetek képviselőit, hogy felülírják az 1929. évi genfi egyezményeket. Ezért 1949. augusztus 12-én, Genfben átfogó jelleggel, négy egyezményben kodifikálták a hadviselésnél alkalmazandó humanitárius nemzetközi jogot: a hadrakelt fegyveres erők sebesültjei és betegei helyzetének javításáról; a tengeri haderők sebesültjei, betegei és hajótöröttei helyzetének javításáról; a hadifoglyokkal való bánásmódról; a polgári lakosság háború idején való védelméről. Ezeket az egyezményeket a magyar jogalkotás az 1954.évi 32. számú törvényerejű rendelettel léptette hatályba.” Az előadó áttekintést adott arról is, hogy a második világháború idején érvényben lévő – az 1907. évi hágai nemzetközi konvenciót kiegészítő, illetve azt magában foglaló – az első világháború tapasztalatait figyelembe vevő, 1929. július 27-én elfogadott harmadik genfi egyezmény miként rendelkezett a hadifogság „intézményéről”, ill. a hadifoglyokkal való bánásmódról. Ezt azért is tartja fontosnak a kutató, mert bár a Szovjetunió az 1929-es genfi egyezményt nem írta alá, mégis utólag, a nürnbergi perek során azonosult vele. A Szovjetunióban a Népbiztosok Tanácsa 1941. július l-jén 1798-800. t. (t = titkos) számmal rendeletet hozott a hadifoglyokról, ill. a velük való bánásmódról. Valószínűsíthető, hogy ezt a rendeletet csak a félelmetesen nagy német katonai nyomás kényszerítette ki a szovjetvezetéstől, hogy elérje a nyugati világ, a demokratikus angolszász hatalmak mielőbbi szövetségét. Természetesen annak alkalmazását nem gondolták komolyan. Utóbbi megállapítása alátámasztására Bognár Zalánkét momentumot említett. Először is: miért kell titkosítani egy ilyen rendeletet? A titkosság miatt azok sem ismerhetik meg ezeket a rendelkezéseket, akiknek be kellene tartaniuk! Másodszor: a szovjet rendelet – nem törvény, csak rendelet! – a genfi konvencióval szemben nem tartalmazta azokat a konkrét biztosítékokat, amelyek a Nemzetközi Vörös kereszt és a semleges országok kép viselői számára garantálták volna a hadifoglyokkal való bánásmód ellenőrzési lehetőségét, ellenőrzési jogát.

F. CIRKL ZSUZSA zombori újságíró a vajdasági megtorlásokról adott vázlatos beszámolót. Kitért többek között arra, hogy „1944 őszén, illetve1945 tavaszán teljesen megváltozott a Vajdaság nemzetiségi összetétele. Az akkor ťeltűntŤ 40 ezer magyarral és 73 ezer némettel a mai napig nem számolt el senki, pedig ťeltüntetésükŤ messze kimeríti a genocídium, azaz a népirtás mai értelemben vett fogalmát. A ťfelszabadítókŤ röpke néhány hónap alatt megkísérelték kiirtani a teljes magyar és német lakosságot, és ha a kiirtás nem is sikerült nekik, de a megtizedelés minden képzeletet felülmúlt. Más népekkel ellentétben ez a két nép még mindig nem sirathatta el emelt fővel és a gyilkosok helyetti megkésett bocsánatkérés tudatában halottait, ártatlan mártírjait…”

Tudomásunkra hozta azt is, hogy „az 1941-ben magyar henteslegények által lemészárolt négyezer áldozat fejében tízszer annyinak kellett meghalnia 1944/45-ben”. „Zomborban és környékén, mondhatni egész Nyugat-Bácskában egyetlen egy olyan magyar, illetve német családot nem találunk, amelyiknek legalábbis valamelyik családtagját ne hurcolták volna meg, vagy ne ölték volna meg 1944-45-ben kizárólag nemzeti hovatartozás miatt. A németség megmaradását teljességében ellehetetlenítette a II. világháború utáni karhatalom. Klasszikus értelemben vett gyűjtőtáborokat létesítettek, oda terelték be a svábokat, korra és nemre való tekintet nélkül. A gyerekeket legtöbb esetben elkülönítették anyjuktól, a fiatal anyákat kényszermunkára fogták, közülük sokakat marhavagonokkal Oroszországba szállítottak bányászmunka végzésére. Az itthon maradókat éheztették, orvosi ellátás nélkül hagyták, gyakorta kínozták. A lágerekből nagyon keveseknek sikerült kimenekülniük és kijutniuk Németországba.” A húsz évvel ezelőtt elindult kutatásokban úttörő szerepet vállaltak „Matuska Márton és munkatársai, akik tiszteletet érdemlő, fáradhatatlan és következetes munkájának köszönhetően sokkal többet tudunk a történtekről, mint annak előtte, de még mindig nem eleget. Még mindig messze vagyunk az áldozatok nevesítésétől, a rehabilitációtól, a történtek teljes körű ismeretétől”. „2001 januárjában az újvidéki Tartományi Képviselőház különbizottságot alapított a második világháború áldozatainak és eseményeinek feltárására. (…)

A Vajdasági Magyar Tudományos Társaság 2003 októberében tudományos tanácskozást szervezett Rémuralom a Délvidéken címmel. Történészek, a témát kutató helytörténészek és publicisták ismertették addigi kutatásaik eredményét, s a tanácskozás anyagából 2004 tavaszán az újvidéki Atlantis Kiadó gyűjteményes kötetet jelentetett meg. Az ebben olvasható tanulmányok egyértelművé teszik, hogy még mindig nehezen szólalnak meg a szemtanúk, a levéltárak pedig hiányosak, emellett a legtöbb esetben nem készült jegyzőkönyv, semmilyen írásos nyoma nincs a mészárlásnak.” Az előadó kiemelte, hogy „az egyik központi gyűjtőhely a zombori Kronics-palota volt, ahol hozzávetőlegesen hatezren voltak foglyok hosszabb-rövidebb ideig. Az épületből éjszakán-ként a város különböző pontjaira terelték a csuklójukon dróttal összekötözött magyarokat és németeket, és ott lelövöldözték őket. Oda hordták ki lovaskocsin az épület falain belül a kínzásokba belehaltakat is. Az egyik legnagyobb kivégzési hely a Sztapári út végén volt, ahol a 70-es években lakótelep épült s ott építették fel a város központi buszpályaudvarát. A névtelen áldozatok emlékét őrzi a Magyar Polgári Kaszinó udvaráról 2009-ben nyílt térre – a német egyesület székházának közvetlen szomszédságába – kihelyezett emlékmű, amely magyar és német nyelvű felirattal őrzi Temetetlen halottaink és néhai nagyjaink emlékét.”

„Egykori színtiszta sváb falvakban ma egyetlen egy németet sem találni, helyükbe Titóék telepes családokat költöztettek Jugoszlávia legelmaradottabb vidékeiről, Likából, Kordunból stb. A környező falvak közül a legkegyetlenebb események Gádoron (Gakowa, Gakovo) történtek, ahol 1949-ig (tehát a háború után még évekig) fenntartották a német lágert. Mintegy hatezer német halt meg itt a legszörnyűbb kínok közepette. Hírmondója sincs már a németeknek Kerényen, Küllődön, Harasztin, Paripáson, Regőcén, Szilbereken, pedig ezek szinte kizárólag svábok lakta települések voltak. (Mindenképp érdemes párhuzamosan kutatni a délvidéki magyar és német sorsot, hiszen számos hasonló vonást mutat, emellett szinte valamennyi családban egyaránt találunk a magyarok mellett német, ill. sváb felmenőket is. Erkölcsi kötelességünk nem megengedni, hogy a történtek feledésbe merüljenek, és kötelességünk nem megengedni, hogy úgy lépjen be egy ország az európai országok közösségébe, hogy alapvető erkölcsi kötelességét, a történelmi bocsánatkérést nem tette meg!). Igaz, nemrég a szerb kormány ráállt a történtek államközi bizottság általi kivizsgálására, megnyitotta a levéltárakat is a kutatók számára, de konkrét lépéseket mindeddig nem tett annak elismerése felé, hogy 1944 őszétől a nemzetiségek kiirtására irányuló cselekmények történtek. Más népekhez hasonlóan a magyarokat és a németeket is megilleti a gyász joga, e két nép vére sem alávalóbb a többinél, és az ellenünk elkövetett népirtással foglalkozó filmművészetnek, irodalomnak, dokumentálásnak ugyan olyan létjogosultsága van, mint bármely más nép ilyen jellegű megnyilvánulásának.”

BARTÓK CSABA, a felvidéki Szepsibe való újságírótól hallottuk, hogy a szlovákiai magyarság körében is közismert kifejezés a „malenykij robot”, amikor 1944–1949 között „a németnek, magyarnak nem lehetett vagyona”, sem állampolgársága, s ez a megtorlás népirtáshoz vezetett. Sztálin nyíltan támogatta Benešt a kollektív bűnösség elvének alkalmazásában a magyarokkal és a németekkel szemben (a magyar és német nyelv nyilvános használatának betiltása, az iskolák bezárása, állampolgárságuktól való megfosztás, szülőföldről való elűzés, kitoloncolás, kötelező kényszermunka stb.). A lakosságcserét, kitelepítést, a csehországi deportálást megelőzően a 4. Ukrán front NKVD-s csapatai a felvidéki magyarokat a Bodrog-közből és az Ung-vidékről is tömegével az Ungvár–Munkács-Beregszentmiklós útvonalon a Szolyvai gyűjtőtáborba és aztán Ungváron át a Perecsenyi táborba, onnan az Uzsoki-hágón át Szamborig hurcolták. Az Abaúj, Torna, Borsod és Gömörmegyékből pedig a Kassa-Eperjes vonalon a Dukla-hágón át a lengyelországi Sanok ban (Kárpátaljai vajdaság) és az ukrajnai Szamborban (Lvivi terület) létesített elosztótáborokba fegyveresen kísérték az embereket. Innét tovább, marhavagonokba zsúfolva szállították őket a szovjet Gulag munkatáboraiba. Bartók Csaba szerint ez a korszak „rosszul van kutatva”. A témával foglalkozó kutatók tollából eltérő adatok láttak napvilágot a szlovákiai magyarság 1944–1945 közötti sztálini megtorlásával kapcsolatosan. Szlovákia hivatalos köreinek képviselői ma is tagadják a két nemzeti közösséggel szemben tanúsított megtorlásokat. Némely szlovák történész legfeljebb 6–7 ezer magyar és sváb elhurcolását ismeri el. Ebből ezer felett van a lágerben elhunytak száma. A felvidéki magyar hely történészek 60–120 ezer-re becsülik a szovjet munkatáborokba került magyarok és németek számát. Szlovákia és Csehország területén is létesítettek haláltáborokat és gyűjtőtáborokat. Ilyen volt a hírhedt milosovi tábor, ahová a nyugati szövetségesek a fogságból hazatérő leventéket, volt hadifoglyokat gyűjtötték össze. Ez a szolyvaihoz hasonlítható, ahol ezrekkel az éhség, a járványbetegség, illetve a fagyhalál végzett. Csak azokat engedték haza a táborból, akikről a „megimádkoztatáson” meg állapítást nyert, hogy szlovákul vagy csehül is tudnak imádkozni. Ma is élő legenda övezi a szepsi magyar leventék lágerből történő kiszabadítását, amely egy szepsi származású amerikai tiszt nevéhez fűződik.

A deportálást követte egy második rabszolgabegyűjtő hullám: a koncepciós perek. Tudomásunk van arról is, hogy a településeken rögtönítélő hadbíróságokat, bizalmi kommunisták köreiből szervezett ítélőbizottságokat szerveztek, akiknek a tagjai a szovjet törvény 58-as paragrafusa értelmében 5 évtől 25 évig terjedő szabadságvesztésre ítélték a letartóztatott magyar és német férfiakat „kútmérgezés”, „híd- és vasútrobbantás” és más diverziós cselekmény vádjával, akiket szintén Szovjetunióba hurcoltak. Egy nap alatt százával születtek meg fellebbezhetetlen ítéletek. A Horthy-korszak állami és katonai tisztviselői közül többeket halálra ítéltek, helyben végezték ki őket.

MÁTHÉ ÁRON ,a budapesti Terror Háza Múzeum kutatója A változatlan kommunizmus című előadásában kiemelte: „A nagyjából 1917-1990-ig tartó időszakban egy furcsa rendszer uralkodott a világ jelentős részén, fénykorában az egyhatodán. Hol bolsevizmusnak, hol kommunizmusnak, hol szocializmusnak hívta önmagát. Valamennyi valaha is létezett kommunista rezsim élt a különböző lágerek nyújtotta lehetőségekkel. Már a kezdet kezdetén, közvetlenül a bolsevik puccs után, létrehozták az első koncentrációs táborokat, és ezek egészen a Szovjetunió összeomlásáig fenn is maradtak, különböző neveken persze, GULAG, GUPVI, kényszer-gyógykezelési intézmények stb. Sőt, a kínai és az észak-koreai lao-gai táborrendszer a mai napig létezik. Térben tekintve a dolgot, nem volt olyan kommunista rezsim, amely ne hozott volna létre valamilyen politikai elkülönítő-rendszert. Akár Latin-Amerikában, akár Európában, akár Ázsiában jött létre egy kommunista rezsim, szinte az első teendői közé tartozott a különböző típusú lágerek létrehozása.

A Szovjetunió afrikai csatlós rezsimjeinél némileg egyszerűbb volt a helyzet: az erőszak nyers anarchiája esetében még az államiságot is kétségbe lehet vonni. Egy-egy adott helyen egy adott pillanatban is széles volt a skálája az elkülönítő helyeknek és intézményeknek. Magyarországon az 1950-es években például volt a börtönökön kívül internálótábor, kényszermunkatábor, kitelepítés s ennek szigorúbb változata, a hortobágyi zárt, ’szociális’ táborok rendszere, a munkaszolgálat. Sőt, az egész blokkot – ha úgy tetszik, a szocialista tábort – tekintve egy nagy lágerről beszélhetünk, amelyet szögesdrót (a vasfüggöny) zárt körbe. De nehogy azt higgyük, hogy a kommunizmusban pusztán a politikai foglyokat, az osztályellenséget, a másként gondolkodókat sújtották kényszerintézkedések: itt most csak említés szinten kell kitérnünk a belső útlevelek rendszerére, ill. a szabad munkaerő áramlás megszüntetésére (az egyes munkahelyekről való kilépéshez engedély kellett). Ez a premodern rendszer volt a tervgazdaság rendszere, a tervezett társadalom világa. A helyzet azonban ennél is rosszabb volt. Az elnyomás, és a tömeges gyilkosságok kiterjedtek voltak. Kína a maga 60-70 millió halottjával rekordtartó, de az ukrán éhínség, a holodomor áldozatai sajnos közelebbiek. (...) Ha szó szerint vesszük, a kommunista rezsimek a saját népüket irtották. De voltak kifejezetten egyes népcsoportok elleni kampányok is, így a kárpátaljai magyarok elleni is a hagyományos értelemben vett nép irtás kategóriájába tartozik. Ennek egyik módszere volt a deportálás.”

MENYEI ILDIKÓ, az erdélyi Humana Regun Egyesület (szászrégeni) tagja a megtizedelt városról, Kolozsvárról és környékéről adott tájékoztatót. „Hatvanhat éve, 1944. október 12. és 15. között a Kolozsvárra bevonuló szovjet hadsereg mintegy 5 ezer civilt hurcolt el a városból. A tervszerűen végrehajtott razziák kizárólag a felnőtt magyar férfilakosságot érintették. Románok nem voltak az elhurcoltak között, hiszen őket augusztus 23-ától már nem tekintették ellenségnek. (…) Nem kétséges, hogy a kolozsvári razziaszerűen végrehajtott tömeges deportálás egy központilag irányított, szervezett akció része volt. Ez abból is kiderül, hogy a szovjet városparancsnok az elhurcoltak ügyében vele külön-külön tárgyaló kommunista és szociáldemokrata vezetőknek, Balogh Edgárnak, Demeter Jánosnak, Lakatos Istvánnak és Katona Szabó Istvánnak is kitérő választ adott. Utóbbival tolmácsa útján egyszerűen azt közölte, hogy a foglyok nem tartoznak a város parancsnok hatáskörébe. Lakatos Istvánnak pedig ezt mondta: – Kérem, higgyék el, hogy ez nem tőlem függ.” A szovjet bevonulást a kolozsvári lakosság félelemben és pánikban élte át. A razziák első napján, október 12-én az utcáról vagy a munkahelyükről szedték össze a magyar férfiakat. E vészterhes napokban azt lehetett látni, hogy egyes románok lakta házak kapujára kék zsírkrétával felírták: „Casă românească” (román ház). Ez meg könnyítette az oroszok dolgát, és így nagyon kevés román került fogságba. Az elfogott magyarok kérdezősködésére az orosz őrök sohasem mondták meg az igazat. Ha egyáltalán válaszoltak, olyasmit lehetett hallani tőlük, hogy: „Semmi pánik! Málinkij robot! Csak egy kis munkára visszük magukat.” Mindez azért volt, hogy az elhurcoltak ne tanúsítsanak ellenállást és hogy a kellő fogolylétszámot minél gyorsabban össze lehessen gyűjteni. Soha nem mondták, hogy a Szovjetunióba viszik őket dolgozni, mindig csak pár napi munkáról volt szó. (…) Tény, hogy a deportáltak között olyan ismert személyiségek is voltak, akikre a helyi románság ellenérzéssel tekintett. Közöttük említhetem Mikó Imre jogászt, magyar parlamenti képviselőt, Kiss Jenő írót, Bartha Ignác és Decsy István ügyvédeket, Faragó József, Árvay József és Haáz Ferencet fonográfusokat, Jancsó Bélát, az Erdélyi Fiatalok volt főszerkesztőjét, Járosi Andor evangélikus esperest, írót, Mikecs Lászlót, a moldvai csángók múltjának kiváló kutatóját és a Református Kollégium több haladó szellemű tanárát is: Ádám Zsigmondot, Bartalis Józsefet, Bodrogi Jánost, Fazekas Gyulát, Finta Zoltánt. Még a kommunista és a szociáldemokrata párt tagjainak egy részét is elhurcolták. (Az ő érdekükben próbált Balogh Edgár, Demeter János és Lakatos István a szovjet városparancsnokkal tárgyalni – sikertelenül.) Miután egy bizonyos létszám összegyűlt, az embereket sorba állították és a Honvéd utcai törvényszék fogdájába kísérték. Ide került mind az ötezer foglyul ejtett kolozsvári magyar. Mivel a fogdában ennyi fogoly számára semmiképpen sem volt elég hely, hajnalonként több száz fős csoportokat indítottak útnak gyalogosan Tordára. A szovjet katonáknak a város területén tilos volt lőni, ezért nem tüzeltek a hajnali ködben a Házson gárd sírjai között eltűnni igyekvő emberekre. Mások a Felek oldalán, az útkanyarokban tudtak sikeresen megszökni. De mihelyt a menet elhagyta Kolozsvár területét, minden szökéssel próbálkozót lelőttek. Az első áldozatok nyughelyét a Feleki-tetőn ma is látható sírok jelzik. Ennyi fogoly számára azonban Tordán sem volt elég hely, ezért kivezették őket az állomásra, betuszkolták a marhavagonokba, útnak indítva Brassó felé. A kétségbeesett emberek éjjelenként a mozgó vonatból kiugrálva próbáltak megszökni. A szökések miatt a foglyokat állandóan számolták, ugyanis az oroszoknak egyedül a hiánytalan létszám volt fontos. A három napon át tartó út alatt a ke nyéren kívül némi fagyos hal és egy kevés víz járt a deportáltaknak. Focşani – ahova két hét után a brassóiak is megérkeztek – Délkelet-Európa legnagyobb gyűjtőtábora volt, amelyet még a németek építettek. Itt a fogolylétszám 1945 nyarán volt a legnagyobb. Ekkor mintegy 50–60 ezer német és magyar katonát, ill. civilt zsúfoltak össze. Hogy nem egyszerű átmenőtábor volt Focşaniban, azt az a tény is igazolja, hogy még 1945 utolsó hónapjaiban is sok ezer fogoly raboskodott itt. Az 1944. október végén több transzportban ideérkező kolozsváriakat is, akárcsak a többi foglyot, hatalmas sóraktárakban „szállásolták el”, amelyeknek nem voltak falai, csak oszlopokon nyugvó fedelük. Itt priccsek híján a csupasz földön aludtak, de a folytonos hideg esőzéstől felázott talaj és az emberi ürüléktől bűzlő környezet miatt pihenni nem lehetett. Focşaniból Iasi felé haladva a szerelvények a Prutonát hagyták el az országot. Az elhurcoltak számára ez az utazás volt az egész fogság legborzalmasabb része. Ötven-hatvan embert zsúfoltak a nagyobbfajta orosz vagonokba. Állni is alig volt hely egymás mellett. A vagonok ajtaját lezárták, a foglyokat egészen a táborba érkezésükig egyszer sem engedték ki. (…) A kolozsvári deportáltak zömét Focşaniból Iasion, Csernovicen, Kijeven, Moszkván, Kujbiseven és Cseljabinszkon át az Urál hegység déli lábainál fekvő erdei munkatáborokba vitték. A menet közben összeállított névsorok bizonyítják, hogy a szovjet lágerekbe hurcolt kolozsváriak egyharmada sohasem tért vissza szülőföldjére. Ezek a drámai események és a mintegy 14 ezer kolozsvári zsidó júniusi deportálása, valamint több ezer civil pánikszerű menekülése a front elől, Kolozsvárnak olyan szellemi veszteséget jelentettek, amelyet a város csak nehezen tudott kiheverni. Ez a tragikus demográfiai átrendeződés az elkövetkező ötven évre meghatározta Erdély szellemi központjának társadalmi arculatát.

SINGER ZSUZSA (Budapest), a Gulág-kutatók Nemzetközi Társaságának tagja összefoglaló előadásában új megállapításokat sorakoztatott fel.
4 „A Pécsi Német Kör projektjének neve és egyben a konferencia címe is: Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek! Jó cím, mert rávilágít a lényegre: mondjuk el mindenkinek! Magyarországon még mindig nem része a társadalom általános ismeretanyagának a sztálini kényszermunkatáborok valósága, valóságossága. Bár már fellelhetők hiteles irodalmak a szovjet fogolytáborok szörnyűségeiről, ennek ellenére a mai napig vannak, akik szépíteni próbálják ezeket az eseményeket. Nem lehet csodálkozni tehát azon, hogy az embereknek mily kevés információjuk van ezen történelmi időszakról.” „A kulturális amnézia a lehetséges reprezentációs formákon alapul (például könyv, film, emléktábla stb.). Ha az emlék nem kap formát, hontalanná válik, és elfelejtődik. Különösen, ha nem vagy nehezen önthető adekvát formába. Bizonyított, hogy azon tragikus események, amiknek emlékét táblák és tradíció szerinti megemlékezések őrzik, megmaradnak a kollektív emlékezetben, míg a rítusoktól mentes, ugyanolyan súlyú tragédiák feledésbe merülnek. Kellenek tehát az ilyen konferenciák és emlékparkok, mert nagyon fontos küldetésük van abban, hogy a múlt ne válhasson jelenné. És azért is fontos foglalkoznunk ezzel a témával, mert élnek még a túlélők, akiknek tartozunk ennyivel. Igazság szerint az elhurcoltak nyilvános, kollektív erkölcsi rehabilitálására lenne végre szükség! A magyar civil szervezetek sokat tesznek, hogy tisztára mossák a meggyalázottak nevét és emlékét, de itt lenne az ideje, hogy a hatalom is – amely elkövette, vagy meg engedte a törvénysértést – tegyen valamit rehabilitációjuk érdekében. A kárpótlás nem egyenlő a rehabilitációval.” Az általános nézet, miszerint „ártatlanul nem vittek el senkit büntetőtáborba”, sajnos még ma is él. Fontos előrehaladás lenne, ha legalább a közvélemény elismerné, hogy ezek az ártatlan emberek bűntelenül szenvedtek, ha megszűnnének az olyan sztereotípiák, miszerint önként mentek málenkij robotra. Ennek útját abban látom – mondta Singer Zsuzsa –, hogy a gimnáziumi történelem tanagyagban szerepelnie kell végre a sokszázezer embert érintő modern rabszolgaságnak. A harmadik ok pedig, amiért el kell mondanunk mindenkinek a történteket, a leszármazottak lelki egészségének védelme. A transzgenerációs traumáról a holocaustot átéltek leszármazottjaival kapcsolatban régóta tudnak a pszichológusok, így ha zsidó származású páciensük van, egyértelmű, hogy hol kezdenek hozzá a probléma kereséséhez. Véleményem szerint a sztálini munka táborokat átéltek is továbbörökítik ezt a traumát, ugyan egészen más köz vetítő eszközökkel, mint a zsidóság. Tudományosan ez eddig nem elismert tény, de mivel találtam erre bizonyítékokat, több praktizáló pszichológust és pszichiátert meg kérdeztem, egyetért-e a teóriámmal. Meglepő módon a válaszok politikai pártállás szerint oszlottak meg! Társadalmunk jelentős részét érintő tünetegyüttes diagnosztizálásakor hogyan lehet a szakembereknek fontosabb a politikai hovatartozás, mint klienseik pszichés egészségének potenciális javítása? Megosztott országban élünk, kellenének végre olyan igazságok, amikre mindenki igennel felel.”

DUPKA GYÖRGY
Gulag-kutató, a konferencia egyik szervezője és előadója most készülő monográfiájában igyekszik választ adni arra a kérdésre is, hány ezer ártatlanul elhurcolt magyar és német férfi és asszony vére szárad a sztálinista vezetők lelkén, akik közvetlenül részt vettek Kárpátalja Szovjetunióhoz való odacsatolása forgatókönyvének levezénylésében. El eddig sikerült elegendő levéltári anyagot összegyűjteni ahhoz, hogy meg győzően alátámaszthatjuk a kárpátaljai polgári lakossággal szemben 1944 őszén és 1945 elején elkövetett törvénytelenségek tényét. Kárpátalja vonatkozásában a szovjet vezetés kezdettől fogva két, egymással párhuzamos szinten futtatta a fejleményeket, s ezek hatására a dolgok sajátosan alakultak. A hivatalos diplomácia szintjén elvi ígéretet tettek az egykori csehszlovák határok visszaállítására, ugyanakkor az ettől független katonai és pártvonalon – a biztonsági szervek bekapcsolásával – partizáncsapatok szervezésével elő készületeket tettek Kárpátalja megszerzésére. Nem véletlen, hogy amikor a szovjet csapatok elérték a Kárpátokat, Moszkva elvetette a beneši kormány igényét a csehszlovák hadtest részvételére az egykor Csehszlovákiához tartozott Kárpát-Russzia meg szállásában. Kárpátalja esetében ekkor a kocka már el volt vetve, így a korabeli dokumentumok olvasatában is érthetővé válik a sztálinista politika képmutató játéka, miszerint Svoboda tábornok (zömében ruszin származású katonákból álló) alakulatai csak a Dukla-hágót ostromolhatták. Turjanicáéknak és moszkvai parancsolóiknak arra volt jó ez a lázas sietség, hogy Nyugat előtt demonstrálják: a kárpátaljai Néptanács 1944. november 26-án Munkácson közakarattal jött létre, hogy a Kárpátontúli Ukrajna mint miniállam formailag is működőképes, hetek alatt ki tudja építeni saját hatalmi és közigazgatási struktúráját (minisztériumai törvényeket hoztak). Ennek politikai jelentősége abban állt, hogy egy éven át Moszkvának érté kelhetően hasznos szolgálatot tett: segített annak a látszatnak a kialakításában és fenntartásában, hogy a terület létrehozta saját legitim önkormányzatát, és a népakaratnak megfelelően szakítják el Kárpátalját Magyarországtól (illetve más megközelítésben: Csehszlovákiától). Kárpátontúli Ukrajna állami státusát mint megvalósuló ruszin autonómia-törekvést a szovjetek nem akarták elismerni és elismertetni, hanem átmeneti szerepet szántak neki addig, amíg a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége (1946. január 22-én) egyetlen tollvonással felszámolta a bábállamot. Ezzel eltörölte minden addigi kiváltságát. Az időközben félig bolsevizálódott, félig félrevezetett ruszin értelmiség egy csoportját kegyetlen csalódás érte, hogy Kárpát alját „a szovjet népek testvéri családjában” megyei szintű területté fokozták le, jeles képviselőit kizárták, meg sem hívták a vidék sorsáról kezdett tárgyalásokra, ahol ők fel akarták vetni a következő formációkat: szövetségi köztársaság, autonóm köztársaság, autonóm terület, népszavazás… Akik rádöbbentek arra, és ennek bármilyen jelét is adták, hogy az új gazdákban csalódtak, hogy a ruszinságot még a nemzetiségétől és a vallásától is megfosztják, azokat elhurcolták, kivégezték.

Egyszóval: a ruszin autonómia-törekvésért küzdő Bródy András és az ukrán függetlenségért kiálló Augusztin Volosin sorsára jutottak. Számos levéltári anyaggal igazolható, hogy jól előkészített „propaganda háború” indult Kárpátalja hovatartozásáért. Ez a „pengeváltás” a cseh szlovák emigráns kormány meghatalmazottjai és a Moszkva-barát baloldali vezetők között zajlott le. Sztálinék egyszerűen „megfeledkeztek” az 1944. május 8-án keltezett közös szovjet-csehszlovák egyezményről, amelyben a szovjet hadsereg parancsnoksága többek között kötelezettséget vállalt arra vonatkozólag, hogy „az ellenségtől felszabadított kárpátaljai vidéken a hatalmat átadja a csehszlovák kormány londoni delegációjának”. A terület cseh közigazgatásának megszervezése érdekében teljhatalmú megbízottat neveztek ki Frantisek Nemec személyében. A Kárpátaljára érkezett és Huszton székelő Nemec vezette delegáció nem is titkolta jövetelének célját: igyekezett megakadályozni Podkarpatszka Rusznak a Szovjet-Ukrajnához történő csatolását. A szovjet agitátorokkal szemben azonban (a magyarok, németek, ruszinok által támogatott) minden kezdeményezése kudarcba fulladt. Kárpátalja hovatartozásának ügyében a Kreml urai a Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártját stratégiai partnerüknek választották. A moszkvai emigrációban kiképezett Ivan Turjanica pártvezért és harcostársait megbízható politikai kulcsfiguráknak tekintették, aktivizálták őket, hogy az NKVD „forgatókönyve” alapján céljukat elérjék. A túlélők egybehangzó vallomásából, korabeli dokumentumokból azt is tudjuk, hogy a munkácsi népbizottság testülete (Iván Turjanica vezetésével) a 4. Ukrán Front katonai tanácsától kértek és kaptak segítséget, hogy a „csehburzsoá államrend” visszaállítását sürgető szimpatizán- soktól, „imperialista bérencektől”, a „magyar-német hódítók” támogatóitól tisztítsák meg Kárpátalját, hogy ezek az elemek a magyar- és németlakta településeken az „újra egyesülési mozgalom” elterjedését ne gátolhassák meg.

Az 1944. augusztus 5-én Kárpátalja bekebelezése céljából a Sztálin parancsára létrehozott 4. Ukrán Front haditanácsa 1944. november 13-ai ülésén megtárgyalta és felvállalta a „tisztogatási akció” operatív megszervezését, lebonyolítását. A Moszkvával egyeztetett döntés meghozatalában a következő főtisztek vettek részt: Ivan Petrov hadseregtábornok, a 4. Ukrán Front parancsnoka és Katonai Tanácsának tagjai: L. Mehlisz vezérezredes, hadseregkomiszár, Novikov vezérőrnagy, Kariofillitüzér vezér őrnagy, Leoinyid Iljics Brezsnyevhad seregkomiszár. Az internálás forgatókönyvének is tekinthető,„szigorúan titkos” parancsot – amelynek hiteles másolatát sikerült a moszkvai levéltárból megszerezni – Ivan Petrovhad seregtábornok, a 4. Ukrán Front parancsnoka, ill. L. Mehlisz vezérezredes, Novikov vezérőrnagy és Kariofilli tüzér vezérőrnagy írták alá. Így született meg a hírhedt 0036. sz. határozat, amely sok ezer ártatlan magyar és német férfi életét oltotta ki, keserítette meg. A népirtást elő idéző határozat többek között elrendeli, hogy Kárpátalján 1944. november 17-ig három hadifogoly-átvevőhely (oroszul SZPV: szbornij punkt vojennoplennih) létesüljön. A Munkács-Szolyva-Szambor „menetvonalon” Szolyvát jelölték meg. A mezőváros határában lévő, egykori magyar kaszárnyát központi hadifogoly átvevőhelynek minősítették át és benne 10–15 ezer fő befogadására alkalmas tábort alakítottak ki az NKVD láger-építési terve alapján. Az Ung völgyében az Uzsoki-hágó irányában „Ungvár-Szambor menetvonalon” Perecseny mezővárosban létesítettek hadifoglyoknak gyűjtőhelyet. 1500–2500 fő elhelyezését az itteni magyar katonai kaszárnyában oldották meg. A harmadik gyűjtőhelyet a Felső-Tisza-vidék kapujában, Huszt város környékén (szintén magyar katonai kaszárnyában) szemelték ki.

Az 1944. november 12-én beindított „tisztogatási” akciót Fagyejev vezérőrnagy, a hadtápterületet fedező NKVD-csapatok parancsnoka hajtotta végre, aki utasította alakulatait, valamint „a városok, mezővárosok és nagyközségek katonai komendánsait és a helyőrségeit is”, hogy november 18–19-én kutassák fel és tartóztassák le a „Kárpát–Ukrajna felszabadított területén” megtelepedett „német és a magyar hadsereg számos katonáját és tisztjét”, valamint a településeken lakó „német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket” is, akiket –ugyanúgy, mint az ellenség katonáit –le kell tartóztatni és hadi fogolytáborba kell irányítani. A „magyar rendőrség és csendőrség valamennyi tisztviselőjét és alkalmazottját” is letartóztatták, akikkel „a legközelebbi SZMERS-egységek és a hadtáp területet fedező határőr-alakulatok fel derítő szervei” külön foglakoztak. Fagyejev vezérőrnagy, a 4. Ukrán Front hadtápterületét fedező NKVD-csapatok parancsnoka és Boszij ezredes, törzsfőnök1944. december 17-én 5032P jelzésű (szigorúan titkos) jelentést küldtek Ivan Petrov hadsereg tábornoknak, amelyben többek között beszámolnak arról, hogy a Kárpát-Ukrajna területén „folyó év november 18-tól december 16-ig a hadtáp területet fedező NKVD-osztagok összesen 22 951 főt tartóztattak le és irányítottak hadifogoly-gyűjtőhelyekre”. Jelezték azt is, hogy „a had tápterület megtisztítására indított akció folytatódik”. Ez a perdöntő dokumentum is rávilágít arra, hogy az álnok módon kiagyalt, háromnapos munkáról („malenykij robot”) szóló mesével a településekről kicsalogatták, családjaiktól elszakították, láger-csapdába juttatták a jóhiszemű magyar és sváb férfilakosságot. Az erőszakos elhurcolás, a kegyetlen és embertelen bánásmód ezrek életét oltotta ki. A kárpátaljai elhurcoltakról is több adat látott napvilágot. Az NKVD több mint 23 ezer fő letartóztatásáról szól, a helytörténészek 30–40 ezer deportáltról beszélnek. Minden harmadik rab odahalt. Szolyván a flektífusz következtében több mint 15–17 ezren haltak meg. A túlélőktől tudjuk, hogy a deportálás, internálás szervezői, végrehajtói szadizmusukkal olykor a fasisztákon is túltettek. Hogy mennyire igaz ez, több lágert megjárt túlélő naplójából, vissza emlékezéséből, lejegyzett emlékfoszlányaiból tudjuk. Megjegyzendő: a „kárpátaljai főpróba” után a Sztálin által aláírt 1944. december 16-i 7161. számú határozat értelmében megtörtént a németek mozgósítása és internálása jóvátételi munkára, amelyet a 2., a 3. és a 4. Ukrán Front főparancsnoksága és az NKVD-csapatok irányításával vittek véghez a bulgáriai, romániai, jugoszláviai, magyarországi és csehszlovákiai területeken. Az állambiztonsági bizottság ezen határozatának teljesítése eredményeképpen az 1. Ukrán Front hadműveleti területéről 1945. március 20-ig körülbelül 40 ezer németet vittek a Szovjetunióba. Lényeges különbségek és eltérések voltak a kárpátaljai és a kelet-európai internálás között. A kárpátaljai magyarokkal és németekkel ellentétben látszatra civilizáltabban viszonyultak az NKVD végrehajtó szervei a német lakosság begyűjtésének és internálásának megszervezéséhez, hiszen 200 kg meleg ruhát és élelmiszert is vihettek magukkal. Ezzel megkímélték ezrek életét az éh- és fagyhaláltól. Érthető, hiszen munkabíró rabszolgákra, nem pedig lágerben sínylődő hullajelöltekre volt szükségük! Ezzel szemben az 1944. november 13. és november 20. közötti kárpátaljai tisztogatási akció idején ettől a lehetőségtől a kárpátaljai magyarokat és németeket megfosztották: minden harmadik lágerrab éh- és fagyhalál, illetve fertőző betegség áldozata lett. Ezért is minősíthető a 4. Ukrán Front akciója felelőtlen népirtásnak. Ezrek haláláért Petrov hadseregparancsnokot és Mehlisz hadseregkomiszárt terheli a közvetlen politikai felelősség.

Az emlékkonferencián és a szolyvai megemlékezésen elhangzott javaslatokból:

1. Mivel az összmagyarság zarándokhelyévé vált a Szolyvai Emlékpark, a tervek szerint a közeljövőben ki kell bővíteni a Siratófalat, melyre újabb nevek kerülnek rá.

2. A Csemadok és az Szolyvai Emlékparkbizottság között egyezség született a felvidéki mártírok listájának összeállítására, azzal a céllal, hogy lágerekbe hurcoltak és odahaltak nevei is felkerüljenek a Siratófalra.

3. Ezzel párhuzamosan akció indul a magyarországi, erdélyi és más vidékekről a Gulagra elhurcolt és odahalt nemzettársak neveinek összegyűjtésére.

4. A magyar és német civilszervezetektől beérkezett listák – emlékkönyvbe rendezve – a Mártírok Kápolnájában (Szolyvai Emlékpark) kerülnek elhelyezésre.

5. A konferencia résztvevői nehezményezték, hogy az illetékes államok mostanáig nem rehabilitálták az 1944-es deportálások magyar, német és más nemzetiségű áldozatait. A rendszerváltás óta minden erőfeszítés ellenére nem sikerült elérni, hogy az ártatlanul elhurcoltakat Kijev, Moszkva legalább erkölcsi jóvátételben részesítse. Ennek érdekében elő kell készíteni a magyar és német civilszervezetek képviselőinek újabb strasbourgi találkozóját az Európai Parlamentben működő Nemzeti Kisebbségügyi Intergroup frakcióközi csoport vezetőivel.

6. A konferencia résztvevői támogatják a német és magyar polgári lakosok deportálásával kapcsolatos kutatások további folytatását, az eddig tisztázatlan kérdések tisztázását. Szorgalmazzák a rendszerváltás óta eltelt húsz év új kutatási eredményeinek népszerűsítését, a visszaemlékezések, a túlélőkkel készített interjúk további gyűjteményének megjelentetését. Az uniós támogatások által újabb kiutazásokat szerveznek és felkeresik az egykori kényszermunkatáborok helyszíneit.

7. A konferencia résztvevői megállapodtak abban, hogy német és angol nyelven jelentést készítenek a második világháború kapcsán kollektív büntetésben részesített magyar, német és más kisebbségi csoportokról, illetve a védelmüket szolgáló és a hátrányos megkülönböztetést elutasító politikáról az EU-bővítést követően a Kárpát-medencét érintő országokban.

8. 2011 első felében a magyarok és németek deportálásának 1945-ös szomorú évfordulója kapcsán Magyarországon és más régiókban kiállításokat, könyv- és filmbemutatókat, konferenciákat szerveznek.

9. Felkérik a kreatív alkotókat, hogy a „malenkij robot”-ot a magas kultúra eszközeivel (pl. játékfilm, regény) dolgozzák fel, örökítsék meg történelmünket, a lágerbe kényszeríttet egyéni sorsokat.

JEGYZETEK

1 A beregszászi Európa-Magyar Házban a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre projektje alapján a sztálini táborokba elhurcolt magyarok és németek emlékére „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” címmel nemzetközi konferenciát rendeztek, melynek társszervezője a Szolyvai Emlékparkbizottság.

2 Malenkij robot. „Egyetlen bűnünk a származásunk volt…” Német és magyar polgári lakosok deportálása „malenkij robot”-ra a sztálini lágerekbe 1944/45-1955. Szerkesztň: dr. Bognár Zalán, Pécs, 2009.

3 L. a Malenkij Robot c. gyűjtemény 66., 35. oldalát, ill. a 34. és 60. oldalakat.

4 Nyomok a lelkekben. A sztálini munkatáborok kényszerű öröksége. Tanulmány. KMMI-füzetek VII. Ungvár-Beregszász, 2009.

A felvételeket Fuchs Andrea készítette.

 

NYÍREGYHÁZA ÉS KÖRNYÉKÉRŐL
SZOLYVÁRA ÉS A TÁVOLI GULÁGRA ELHURCOLTAK NÉVSORA

(1944. november – december)

A szovjet katonaság által Nyíregyháza városból és környékéről (Szabolcs vármegye) 1944. november 2-án elhurcolt magyar állampolgárok névsora. (A feltüntetett település nevek az elhurcoltak születésének helyét jelzik).

Az elhurcolt magyar állampolgárok névsorna: letöltés

 

A SZOLYVAI EMLÉKPARK
SIRATÓFALÁN ELHELYEZETT 126 TELEPÜLÉS
MÁRVÁNYTÁBLÁINAK FELIRATAI

(kiegészítése folyamatos, lásd a sárga színnel jelölt neveket).
Visszajelzésüket az alábbi elérhetőségekre várjuk:
Громадський Комітет Свалявського Меморіального Парку
(Szolyvai Emlékparkbizottság)Поштова адреса: Закарпаття, 88000 Ужгород, пл.Бабушкіна 5/а.
Tel.: +380-312-64-37-37, fax: 61-46-61, E-mail: titkarsag@mekk.uz.ua

A SZTÁLINI LÁGEREKBEN ÉS A II. VILÁGHÁBORÚBAN ELPUSZTULT, ELESETT
HONVÉDEK, CIVIL MAGYAROK, NÉMETEK
ÉS MÁS NEMZETISÉGŰ ÁLDOZATOK
ISMERT NÉVLISTÁJA

Az áldozatok névlistája: letöltés